A mából nézve elég nehéz felmérni a ’80-as évek közepén uralkodó erőviszonyokat a világ legjelentősebb metal színterein. Nem biztos, hogy akkoriban azok voltak a legnagyobb nevek, akik később a leghosszabb, leglátványosabb pályát futották be, és akiket ma a legnagyobbaknak tartunk. Vegyük például a Német Szövetségi Köztársaságot, ahol egyértelmű volt a két nagycsapat, a Scorpions és az Accept hegemóniája, az ő árnyékukban viszont számos ígéretes zenekar bontogatta szárnyait. Inkább Top 20-at, mint Top 10-et írnék, és akkor biztos belefér az akkori germán élmezőnybe az említett két szupersztár, valamint a Running Wild, a Helloween, a Stormwitch, a Grave Digger, a Gravestone, a Warlock, a Living Death és a Steeler mellett a később Rage-dzsé izmosodó Avenger, a Sinner, a Tyrant, a Talon, a Faithful Breath, a Trance, az Iron Angel, a Mad Max és a Railway is (bocs, ha bárki kedvencét kifelejtettem volna!) – hozzátéve, hogy a későbbi német thrash-szentháromság tagjai, vagyis a Destruction, a Kreator és a Sodom is nagyjából ekkor, ’84-’85 táján hallattak magukról először. Bár a felsorolt csapatok jó része valamilyen formában ma is aktív, ám legalább a felük ma már nem igazán számít tényezőnek a metal világában.
Úgy emlékszem, a Steeler-nek kifejezetten jó neve volt akkoriban, ami nem véletlen, hiszen éppen az évtized közepén jártak sajnálatosan rövid pályafutásuk csúcsán: ’84-’86 között zsinórban három nagylemezt jelentettek meg, majd a ’88-as Undercover Animal-lel el is búcsúztak a nagyérdeműtől. Négy albumuk közül kettőről írtunk már (itt és itt), és az is kiderült, hogy nemcsak az általam legjobbnak gondolt középső két anyagnak, vagyis a Rulin’ the Earth-nek és a Strike Back-nek, hanem a másik két alkotásnak is megvannak a maguk rajongói.
A Steeler életművével kapcsolatban nem tartottunk albumszavazást, úgyhogy kíváncsi lennék, ti melyik korongot tartjátok a zenekar legjobbjának. Hozzám a Rulin’… egy hajszálnyival közelebb áll, mint a Strike…, és amikor megpróbálom megfogalmazni, hogy a két anyag miben különbözik egymástól, ennek a miértjére is választ adok.
A napra pontosan 35 évvel ezelőtt megjelent második album egy 1984-ben alakult, tehát meglehetősen fiatal kiadó, az Earthshaker Records égisze alatt látott napvilágot. A cég két évvel később, mindössze 14 kiadvánnyal a tarsolyában csődbe ment, és állítólag egy pfenniget nem fizetett a Steeler-nek az első két album jogdíjai után.
Peter Burtz-éket ezt követően igazolta le az akkor még ugyancsak gyerekcipőben járó, ám később igencsak terebélyesre növő SPV/Steamhammer, akiknek komoly tervei voltak a Steeler-rel: mind zeneileg, mind fazonilag Egyesült Államok-kompatibilisre kívánták fazonírozni a csapatot, ami a minden korábbinál slágeresebb dalokban is megmutatkozott. Többek között ezért is vált meg az együttes a második és harmadik album között addigi basszusgitárosától, a kissé teltkarcsú Volker Krawczak-tól, és igazolta le a francia származású Hervé Rossi-t, aki ugyan híján volt a zenei talentumnak (a Strike Back basszustémáit állítólag nem ő, hanem a Victory bőgőse, Tommy Newton játszotta fel), viszont jól mutatott a csoportképeken.
És bár a Rulin’ the Earth-t ugyanabban a hannoveri stúdióban, a Horus Sound-ban rögzítették, mint néhány évvel később a Helloween Keeper of The Seven Keys-ének első és második részét, az említett lemezek hangzása között ég és föld volt a különbség. Talán mert Axel Rudi Pell-ék mindössze két hetet töltöttek a stúdió falai között; talán mert a viszonylag alacsony büdzsé nem adott lehetőséget a megfelelő utómunkálatokra; és mert a hangmérnöki székben nem az a Tommy Hansen ült, aki a Helloween album felvételei alatt tologatta a potikat, hanem az Earthshaker alapító tulajdonosa, Axel Thubeauville, aki azokban az években próbálta ki magát zenei producerként, olyan csapatok mellett, mint a pályakezdő Living Death, az Atlain, vagy a Breaker.
Persze a Rulin’ the Earth sem szól rosszul, ám a Strike Back-hez és az említett Helloween-albumokhoz képest is meglehetősen „korabeli”, retró hangulata van, árad belőle a ’80-as évek közepének európai levegője (ahogy oly’ sok másik, akkor született anyagból) – és éppen ez adja azt a pluszt, biztosítja azt a nosztalgiafaktort, amitől nálam a Steeler-nek ez az alkotása lesz a befutó. A Strike Back jóval erőteljesebben, tisztábban, profibban, „amerikaiasabban” dörren meg, hangzása olyan nagyágyú, Frank Bornemann, a Horus Sound alapító-tulajdonosa keze munkáját dicséri, aki ugyan ezzel a munkával debütált a heavy metal világában, ám saját csapata, az Eloy albumain már bizonyította ilyen irányú rátermettségét.
Csak a rend kedvéért, a Steeler első két albumát ugyanaz az ötös, a csapat klasszikus felállása – Peter Burtz énekes, Axel Rudi Pell és Thomas Eder gitárosok, Volker Krawczak basszusgitáros és Jan Yildiral dobos – rögzítette. A frontemberről nem állíthatjuk, hogy különösen erőteljes hangja lenne, inkább jellegzetes, egyéni orgánummal rendelkezik. Olajozott a gitárosok összjátéka, ízesek Pell szólói, feszes Yildiral dobolása. És bár az alapanyagok ismerősek, az összhatás mégis egyedi, egyik nagycsapat muzsikájához sem hasonlítható.
Egy bő egyperces intróval, a sci-fi filmzenéket idéző The Resolution-nal indul a műsor; ez a tétel állítólag a későbbi Mekong Delta-főnök, Ralph Hubert szerzeménye. Ebbe a hideg, lézer-kék térbe robban be a gyors, dinamikus címadó nóta, amelynek legfogósabb momentuma a tekerős, saját farkába harapó alapriff.
A Shellshock-ból a némileg poénra vett, elhúzott befejezést és persze megint csak a gitárszólót emelném ki. A Let the Blood Run Red basszus-dob kezdése üdítő színfolt a dalok egymásutánjában; ha a Rulin’ the Earth albumra gondolok, először a Turning Wheels-nek és ennek a dalnak a refrénje jut eszembe; előbbit jórészt a kissé Running Wild-os férfi-háttérkórus énekli.
A hat és félperces Heading for the End az album leghosszabb szerzeménye, nem véletlenül: lírai kezdés után fokozatosan keményít be és gyorsul fel. Mondhatnám, hogy emiatt a lemez egyik legütősebb nótája – de gyakorlatilag valamennyi dal az.
A Maniac talán az album dalainak leggyorsabbika, ám jóval több szimpla sikálásnál: a gitárok a szóló felvezetésekor két-, sőt három szólamban játsszák ugyanazt a melódiát, utána pedig a sztereóhatást kihasználva hol balról, hol jobbról köszönnek be a fejünkbe.
A legtöbb áthallás talán az instrumentális S.F.M.-ben rejlik: bólogatós középtempójáról a Running Wild Genghis Khan-ja és az Iron Maiden Transylvaniája, a címről pedig a Twisted Sister S.M.F.-e ugrik be.
A Run with the Pack-et és a Turning Wheels-t is a dallamos refrén adja el, utóbbi nóta ráadásul ugyanolyan érzelmesen kezdődik, mint a Heading for the End, és – az anyag lezárásaként – fel is gyorsul a végére. A Let the Blood Run Red mellett itt, a Turning…-ben hallani a legjobban Krawczak bőgőfutamait.
Összességében, az album dalainak mindegyike érett, fülbemászó dallamokkal és virtuóz szólókkal felvértezett alkotás. Ehhez képest a sors igazságtalansága, hogy a korongból világszerte mindössze 18 ezer példány talált gazdára (a Strike Back-ből sejthetően jóval több fogyott). Mégis a Rulin’ the Earth az, amely a Steeler életművéből talán a legjobban reprezentálja a ’80-as évek közepén amatőrből profivá váló európai, és azon belül a német klasszikus heavy metal vonalat.
Leave a Reply