Első találkozásom egy kissé felemásra sikerült a Sorcerer zenekarral. Ezért persze egyedül magamat hibáztathatom, mert elkövettem azt a hibát, hogy bármiféle előzetes ismeret nélkül olyan elvárásokat támasztottam a fiúk irányába, amelyeknek végül csak részben tudtak megfelelni. Bevallom, egy kicsit megtévesztett az első benyomás, amikor megláttam, hogy itt van egy „varázsló” nevű svéd metal banda, élén egy kopasz, szakállas énekessel. Tudom, külső alapján nem illik ítélkezni, de az árulkodó jelek alapján én egyből Grand Magus-t orrontottam, és így talán nem meglepő, hogy jóféle doom/heavy metal keverékben reménykedve indítottam el a csapat friss lemezét. A doom az mondjuk stimmelt is, és persze azt is hallottam, hogy minőségi zenében utaznak a srácok. A problémát az jelentette, hogy a terpeszbe állós, léggitározható heavy metal riffek és a döngölős tempók a reméltnél jóval kisebb arányban képviseltetik magukat a lemezen, és ez bizony egy időre kedvemet szegte.
Bármilyen furán is hangzik, de a másik fontos tényező, ami miatt egy kicsit pihenőre küldtem az albumot, nem más, mint az időjárás. Akik most a homlokukat ráncolva olvassák ezeket a sorokat, gondoljanak csak bele: vajon mennyire tud érvényesülni, mondjuk, egy horrorfilm hatása, ha fényes nappal nézzük, miközben odakint száz ágra süt a nap? Nagyjából semennyire. Szerintem, ahogy a művészet összes többi ága, úgy a zene is megköveteli a megfelelő lelkiállapotot a befogadótól. Talán nem vagyok egyedül azzal, hogy bizonyos zenéket csak bizonyos körülmények között szeretek hallgatni, így például minden évszakhoz megvannak a megfelelő hangulatú kedvenc lemezeim.
És bizony június elején, amikor a hőmérő higanyszála időnként már alulról nyaldosta a lélektani harmincas számot, nekem valahogy nem volt affinitásom alámerülni lelkem legsötétebb bugyraiba, vagy mondjuk távolba révedő tekintettel állni az ablakban, és elmélkedni az elmúláson. Én ilyenkor nem vagyok kapható az ilyesmire, nekem ez inkább a beleszarós rock’n’roll albumok ideje. Pontosabban az volt egészen addig, amíg egy váratlan hidegfront a nyár elejéről egyenesen az esős szeptemberbe nem katapultált bennünket, ezzel ideális körülményeket biztosítva számomra az új Sorcerer lemezzel való ismerkedéshez. Így már rögtön a helyére került minden, és a hirtelen jött borongós hangulatom is egyből megértő társra lelt a svédek drámai hatású zenéjében.
A Lamenting of the Innocent képében immár a harmadik Sorcerer albumot vehetjük a kezünkbe, és ezt a csinos kis diszkográfiát mindössze öt év alatt sikerült abszolválniuk a srácoknak. Ez más zenekaroknak is a becsületére válna, ám nyugodtan kijelenthetjük, hogy magához képest egyenesen rohamtempót diktál a csapat. Mert valljuk be, nem mindennapi eset az, amikor egy bandának az első demója és a bemutatkozó albuma között huszonhat év telik el. Tudjuk jól, hogy az epikus doom metal malmai lassan őrölnek, na de hogy ennyire… Mondjuk elképzelhető, hogy a banda tagjai annak idején úgy érezték, fiatalok ők még ahhoz, hogy a végzetről és egyéb komor dolgokról daloljanak, így egy időre jobbnak látták jegelni a tevékenységüket. Szó se róla, negyed évszázaddal közelebb a halálhoz már sokkal hitelesebben lehet játszani ezt a vészterhes hangulatú muzsikát. Az új lemez pedig remek bizonyítéka annak, hogy az évek során a fiúk alaposan megtanulták a leckét.
A Persecution című vészjósló bevezetésből már érezhető, hogy itt nem a vidámkodásé lesz a főszerep, aztán ahogy szinte észrevehetetlen módon átváltunk a lemez első dalába, a The Hammer of the Witches-be, rögtön be is igazolódnak a sejtéseink. A kissé áporodott hangulatú, dohos riffekre meglepően dallamos, kiművelt énektémákat hallhatunk Anders Engberg-től, de a refrénnél a csapat többi tagja azért visszabillenti a mérleg nyelvét a keménység oldalára. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de Anders bivalyerős hangja nekem egyből Rob Rock-ot juttatta az eszembe, ami nálam sosem hátrány. Az átlagon felüli egyéni teljesítmények egyébként a hangszeres szekcióra is jellemzők, elég csak meghallgatni a műfajra nem feltétlenül jellemző, virtuóz gitárszólókat.
Aki az indítás alapján egy vérbő, döngetős lemezre számít, csalódni fog, mert ezzel a középtempós dallal a fiúk már rögtön a lemez elején le is tudják a gyorsabb témák java részét. Kis túlzással, innentől kezdve csak lassú és még lassabb dalok váltják egymást, maximálisan eleget téve a műfaj követelményeinek. Az effajta albumoknál a legnagyobb veszélyt általában az unalomba fulladás szokta jelenteni, ezt a csapdát pedig egyedül a jó dalok írásával lehet elkerülni. Márpedig remek szerzeményekben nem szűkölködik a lemez. Lassúak és komorak ugyan, és az is igaz, hogy nem adják meg magukat egykönnyen, de valahogy mégis hallgattatják magukat. Aki egy kicsit is vonzódik az elmélkedős, őszies hangulatú zenékhez, biztos, hogy örömét fogja lelni ebben a lemezben.
Az album legelborultabb pillanatait az olyan szélsőségesen komor dalok jelentik, mint például a végtelenül letargikus, ám fülbemászó refrénnel megáldott címadó tétel. Szintén kiváló darab a fájdalmas lassúsággal vánszorgó Where Spirits Die, amelynek akusztikus verzéi a Queensryche-életmű legszebb pillanatait juttatták az eszembe. A Deliverance című balladisztikus tételt pedig Johan Langqvist éneke teszi emlékezetessé, akinél szerintem keresve sem lehetne illusztrisabb vendéget találni ebben a műfajban.
Azért akadnak itt elevenebb tempójú dalok is, ilyen például az erősen Iommi hatású riffekre épülő Insitoris. Kivételes módon a gitártémák ezúttal nem az oly’ sokat másolt ős-Sabbath dalokat idézik, sokkal inkább a mester újkori, jóval modernebb hangvételű dolgaira emlékeztetnek. Az egyik kedvencem, a Dance With the Devil szintén tartalmaz húzósabb részeket, ráadásul az itt hallható kórusok még sikeresen rá is tesznek egy lapáttal az album amúgy sem túl rózsás hangulatára. És ha már így szóba került a hangulat, azt kell, hogy mondjam, így, a lemez vége felé járva már nem is annyira vágytam arra a fránya napsütésre, nem hiányzott, hogy belerondítson itt nekem az átszellemült zenehallgatásba.
Igaz, hogy a Nagy Mágus szintjét még nem éri el a Sorcerer muzsikája, ám az új lemez alapján felírtam őket a legtehetségesebb varázslótanoncok listájára. Az altatómágia nagyon megy nekik, már csak azt kellene megtanulniuk a nagymestertől, hogy miként hozzák eksztatikus hangulatba a hallgatót. Panaszra, mondjuk, így sincs okunk, mert azért bőven tartogat emlékezetes pillanatokat ez a lemez. Akinek esetleg nem sikerülne elsőre megbarátkozni vele, ne csüggedjen, mert ami késik, nem múlik. Ezek a svéd varázslók egy olyan bestiát szabadítottak a világra, amelyik fényes nappal nem mutatja ki a foga fehérjét, ehelyett alattomos módon kivárja, míg elszürkül az ég, és mi reményvesztetté és kiszolgáltatottá válunk. És amikor eljön a megfelelő alkalom, kíméletlenül lecsap a lelkünkre, és többé soha nem ereszti.
Leave a Reply