Skiltron: Legacy of Blood (2016)

Még soha, semmilyen formában nem merült fel az argentin Skiltron zenekar neve az oldalon. Valószínűleg alig ismerik hazánkban Dél-Amerika „skótjait”. Talán ennek tudható be az is, hogy 2018 augusztusában oly’ kevesen néztük meg a koncertjüket az óbudai Blue Hell & KVLT klubban. Történt, ahogy történt, a lényeg: annak, aki kedveli a skót dudaszót, mindenképpen érdemes egy próbát tennie velük!

A Skiltron kifejezés nem más, mint a Schiltron névváltozata, amely egy falanx-jellegű pajzsfal, az alakzatból kiálló hosszú dárdákkal. Története a XIII. század végi, XIV. század eleji skót függetlenségi háborúkra nyúlik vissza. Ez a katonai formáció segítette sikerre William Wallace-ékat a bannockburni csatában 1314. június 24-én a verhetetlennek hitt angol nehézlovassággal szemben. Filmkedvelők emlékezhetnek rá Mel Gibson Braveheart (A rettenthetetlen) című mozijából is.

A csapat gyökerei 1997-re nyúlnak vissza, amikor Emilio Souto gitáros és Matias Pena dobos megalapították a négy tagot számláló Century zenekart. 2001-ben a két alapító tag a Feanorhoz csatlakozott, így a Century működése háttérbe szorult. 2004-ben azonban Skiltron névre keresztelve támadt fel poraiból a banda, ahol már teljes jogú hangszerként szerepelt a skót duda. Kelta folk/power stílusú zenéjükkel csakhamar kitűntek a színtér együttesei közül. Az évek során megfordult náluk Latin-Amerika Ronnie James Dio-ja, vagyis Diego Valdez (ex-Eidyllion, ex-Helker, ma Assignment, Dream Child, Electronomicon, Iron Mask) énekes is. 2011-ben négy tag is távozott a Skiltronból, megalapítva a hasonló zenei irányvonalon mozgó Triddanát. Jelen ismertetőm tárgyául szolgáló albumon a következő felállás működött közre:

Martin McManus – szólóének; Emilio Souto – gitárok, buzuki, ének; Ignacio López – basszusgitár; Matias Pena – dobok; Pierre Delaporte – skót duda.

A kvintett valamennyi anyaga nagyszerűen sikerült, viszont a Legacy of Blood a legérettebb, egyben legjobb megszólalású lemezük. Jelen dalcsokor producere, valamint egyik hangmérnöke is a kiváló munkát végző gitáros/zenekarvezető, Souto volt. A francia Delaporte 2014-es csatlakozásával pedig színpadi megjelenésükben, show-jukban is előrelépés következett be, a dudás ugyanis roppant erős jelenléttel nyilvánul meg a koncerteken.

Az argentin/francia/brit tagságú zenészgárda rögtön az elején egyértelművé teszi a fő csapásirányt. Jóféle szpídeléssel nyitnak, és a Highland Blood (micsoda lényegre törő cím!) hatodik másodpercében már fel is csendül Delaporte meghatározó, díszítő és szólóhangszerként egyaránt domináló hangszere. Remek dallamok, precíz alapok, hatalmas refrén. McManus ugyan nem egy Diego Valdez, viszont tökéletesen hozza az elvárt, magas színvonalú énektémákat. Nem mellesleg az Egyesült Királyságból importálták, neve alapján pedig valódi skót vér csörgedezik az ereiben.

Aki emlékszik még a spanyol, Hevia nevű dudás fickóra, érezhet némi rokonságot a Hate of My Life nótában hallható motívumokkal. Úgy tűnik, a latinok kedvelik a kelta, azon belül is a felföldi népzenét. Kitűnő melódiák sorjáznak minden egyes pillanatban!

Komótosan indul a Commited to the Call, amely kezdés egyértelműen merít a Running Wild Roaring Thunder nótájából. Azonban ez egy cseppet sem zavaró, mert amint belép Delaporte fúvós hangszere, mindez szertefoszlik. Igazi harci himnusz, valóságos csatadal kerekedik a szerzeményből, mire a magasabb sebességfokozatra épülő refrénhez érkezünk. Sajnos kissé rövid, ám roppant ízes gitárszóló díszíti a modern világ prédára leső és a túlélésért egyaránt küzdő harcosainak indulóját.

Csembalóra hajazó szintetizátorral vezetik fel Sailing Under False Flags című művüket. A gyönyörű, fülbemászó témát ismét egy Rolf Kasparek ihlette riff-fel fűzik tovább. A Running Wild epikus oldalának ismeretét kitűnően elsajátító gárda olyan hatalmas nótát kerekít a vikingek portyázásait elregélő történetből, hogy az ember csak néz ki bambán a fejéből. Mire az óóóó-záshoz érünk, már képzeletben fejünkön a jellegzetes, északi sisak, egyik kezünkben a kerek, tipikus skandináv mintával ékesített pajzs, a másikban pedig egy svédacélból készült, cirádás szekerce! 😉

A 2018-as Wacken színpadán

A véres győzelem édeskés, enyhén vastartalmú ízét érezhetjük szánkban a The Taste of Victory fejedelmi opuszában. A félig-meddig akusztikus, újra és újra bekeményítő, amolyan power lírainak is titulálható szerzemény sem nélkülözi a germán kalózok befolyását, viszont egy adag újabb kori Jag Panzer is megbújik benne. Ezzel együtt egy hatalmas, dicsőséggel teli, ökölrázós ódát sikerült megalkotniuk.

A középkori skót szabadságharcosok angol hódítóknak szánt üzenetét hordozza magában a Rise from Any Grave. A tempós szám fenyegetően, ellentmondást nem tűrően teszi egyértelművé: aki rossz szándékkal lép Britannia szent, északon fekvő földjére, azaz Skóciába, azt a sírból kikelve is levágják!

A rengeteg kiemelkedő dal közül legnagyobb kedvencem a lassan menetelő, ám zárásképpen rákapcsoló Sawney Bean Clan. Félelmetes mondanivaló, középkorias dallamok ötvöződnek ebben a horrorisztikus történetben. Röviden annyit a legendáról – ugyanis nem bizonyított tényként –, hogy a XVI. században élt Alexander „Sawney” Bean, aki egy tengerparthoz közeli, 200 méter hosszú barlangban rejtőző, 45 tagot számláló klán vezére volt, társaival 25 esztendő leforgása alatt több mint ezer embert ölt meg. Ez önmagában is eléggé brutálisan hangzik, viszont ha hozzávesszük, hogy a meggyilkoltakat jóízűen fel is falták, rögvest gyomorforgatóvá válik a sztori. Sorsuk azonban megpecsételődött, amikor gaztetteik napvilágra kerültek, mivel VI. Jakab király 400 fős különítményt és vérebeket küldött rejtekhelyük felkutatására. A klán tagjait végül elfogták, és kegyetlenül kivégezték.

A gyors, All Men Die mondanivalója szinte elhalványul a fenti borzalmak tükrében, mindenesetre frankó kis tekerés a Sawney Bean döbbenete után. Az utolsó tételt sem nevezném gyengének, bár a többihez képest haloványabbnak érzem a keserédes I’m Coming Home visszafogottabb szentimentalizmusát.

Jómagam elfogult vagyok a Skiltront illetően, mert minden lemezüket imádom, ám amennyiben a folk metal irányzat kedvelője rejlik a lelked mélyén, és/vagy favorizálod a Running Wild munkásságát, illetve a Grave Digger skót történelmet boncolgató albumait, az autentikus felföldi dudaszó a nagyszerű heavy/power témákkal kombinálva megidézheti számodra mindazt, amire vágysz!

A cikk szerzője: John Quail 38 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*