Rainbow: Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)

Két korábbi lemezismertetőmben (itt és itt) már írtam a Rainbow megalakulásáról és első éveiről, röviden mégis összefoglalom azt az időszakot, hogy ne kelljen lapoznotok. 🙂 Ritchie Blackmore 1975-ben már úgy dobbantott a Deep Purple-ből, hogy pontosan tudta, kikkel folytatja, és milyen muzsikát szeretne játszani. Anyazenekarában valószínűleg nem tetszett neki az a soul-os zenei irányvonal, amelyre 1973-tól, a két új tag, David Coverdale és Glenn Hughes érkezését követően ráálltak. Ráadásul komoly személyi ellentétek is voltak közte és a többi tag között, az utolsó csepp pedig az lehetett a pohárban, hogy a gitáros szerette volna feltenni a Stormbringer albumra a Quatermass nevű csapat Black Sheep of the Family című dalának feldolgozását, de a többiek ezt leszavazták.

Így a Purple 1974-es amerikai turnéja során ő maga vette fel a nótát. Pontosabban ő, ottani előzenekaruk, az Elf énekese, Ronnie James Dio és dobosa, Gary Driscoll, valamint Hugh McDowell, az Electric Light Orchestra csellósa és Matthew Fisher, a Procol Harum billentyűse közreműködésével. A kislemez másik oldalára egy új nóta, a Sixteenth Century Greensleeves került, ami már jól mutatja Blackmore és Dio vonzódását a középkori témákhoz, ami majdani közös zenekaruk egyik vezérfonala lesz.

Ritchie pozitív élményként értékelte a floridai stúdióban tapasztaltakat, ezért úgy döntött, hogy egy teljes albumot készít a saját neve alatt. Igen, csakhogy ehhez és a majdani turnézáshoz többé-kevésbé stabil zenésztársakra volt szüksége. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnhetett, hogy David Feinstein gitáros kivételével az Elf teljes legénységét maga köré toborozza, ami így is történt, bár az idő hamarosan megmutatta, hogy ez a felállás hosszú távon nem igazán életképes. Mindenesetre a bemutatkozó album munkálatainak Dio és Driscoll mellett Craig Guber basszusgitáros és Micky Lee Soule billentyűs társaságában látott neki.

Ritchie a Deep Purple-énél is gitárcentrikusabb, már-már neoklasszikus muzsikában gondolkodott, és bár az Elf nem ilyen zenét játszott, egyértelműen Dio volt az, akivel Blackmore a jövőt elképzelte. A felvételekre 1975. február-márciusában, a müncheni Musicland stúdióban, Martin Birch zenei producer közreműködésével került sor.

Az anyag a gitáros szólóalbumának indult, amit a borító szövege is egyértelműsít: a Ritchie Blackmore’s R-A-I-N-B-O-W egyszerre zenekarnév és lemezcím, előbbi a következő lemezektől rövidült szimpla Rainbow-ra, amikor már egyértelmű volt, hogy egy hosszú távra tervező csapatról van szó. Visszatérve a borítóra, azon szinte észrevétlenül olvadnak egybe a középkori várkastély és a modern, elektromos gitár kontúrjai. Érdekes, hogy már a Long Live Rock ’n’ Roll album előlapján sem ragaszkodtak a szivárvány megjelenítéséhez, később azonban még fel-feltűnt náluk ez a motívum (On Stage, Down to Earth). A Wikipédia egy turpisságot is leleplez a belső borító koncertfotóival kapcsolatban: mivel ez a felállás így, együtt soha nem állt színpadra, a képek a Deep Purple, illetve az Elf koncertjein készültek.

Bár azt mondjuk, Dio középkori témákat írt a lemezhez, szigorúan véve csak két ilyen dal van a korongon, a Temple of the King és a Sixteenth Century Greensleeves, néhány másiknak legfeljebb a hangzása és a hangulata idézi a régmúlt időket.

Annak idején az On Stage koncertlemezt szereztem meg előbb, így „jó szokásomhoz híven” a debütről már csak azokat a számokat vettem fel, amelyek az élő albumon nem szerepeltek. Két hangulati emlék fűződik ehhez az öt nótához: az egyik, hogy a kazettán a Deep Purple Never Before című szerzeménye és egy, a Jethro Tull korai klasszikusaiból készített válogatás fogta őket közre. A másik, hogy amikor otthon, az ágyamon fekve hallgattam a zenét, anyám egyik különösen finom, linzer-alapú diós süteményét ettem mellé.

Vagyis nekem ez a mini album a Self Portrait-vel kezdődött, és az If You Don’t Like Rock ’n’ Roll-lal zárult, holott a lemez teljesen más dramaturgia szerint építkezik. A korai Rainbow produkciója szerintem élőben, koncerthangzással és az improvizációs betétekkel ütött igazán. Így aztán a Man on the Silver Mountain-t vagy a Catch the Rainbow-t is abban a változatban szeretem jobban. (Amit a stúdióalbumon 4:42, illetve 6:27 percben adnak elő, arra az On Stage-en 11:15, majd pedig 15.36 percet szánnak. 🙂 ) A Silver Mountain a bemutatkozó lemezen öregesen középtempós, viszont Dio hangja már itt is kristálytisztán hasítja a levegőt, és a hangszerek mindegyike is nagyon jól hallható.

Első kedvencem az albumról a Self Portrait, amelynek elringató ritmusára Ronnie remek dallamot énekel, Ritchie pedig fájdalmasan szép szólót kanyarít rá. A Black Sheep of the Family zeneileg nagyon hasonlít arra, amit Dio-ék az Elf-fel játszottak. Egyáltalán nem kiemelkedő nóta, ennek ellenére becsüljük meg, mert végső soron ennek köszönhető a Rainbow létrejötte. 🙂

A Catch the Rainbow-ban egy Shoshana nevű amerikai hölgy háttérvokálozik. Róla annyi tudható, hogy az eredeti neve Judith Feinstein, operaénekesnő, és 1974-1975 között Blackmore élettársa volt. Az már csak egy pikáns gondolat, hogy vajon rokoni kapcsolatban állt-e az Elf-ből kitúrt gitárossal, David Feinstein-nel…

A Catch the Rainbow is hangulatos lassú nóta Ritchie selyemfátyolként, pókhálófonalként lebegő gitárhangjaival, azonban egyértelműen elhalványul, egy kissé vérszegénynek tűnik a kettővel később érkező Temple of the King mellett, ami a korszak egyik legszebb lírai szerzeménye. Minden pillanatát imádom: az énekdallamot, a melankolikus, merengő akusztikus gitárszólamot, Blackmore már-már visszhangzó szólóját, amelynek hangjai mintha egy hatalmas üres térben szállnak egymás után, és a zseniális, középkorias hangulatú lezárást is

A két andalgó tempójú szerzemény közé ékelődő Snake Charmer-nek a refrénre rákanyarodó dallama különösen emlékezetes, Gruber morgó basszusa remekül kíséri Blackmore szólóját; az If You Don’t Like Rock ‘n’ Roll viszont számomra egy kicsit műfajidegen ezen a lemezen. Szintén Elf-es, klasszikus zongorahangjai és a tapsolás miatt klasszikus tánczene.

A Sixteenth Century Greensleeves Ritchie számára különösen fontos dal lehet: egyfajta programnóta, a CD belső borítóján is csak ennek az egy számnak a szövegét tüntették fel. A korai Rainbow-hoz képest kemény döngöléssel indul, és a középrészben a gitár mellett a basszus is hangsúlyosan van jelen.

Annak idején egyértelműen azzal vesztettem a legtöbbet, hogy az említett öt dal mellé a Still I’m Sad-et nem vettem fel hatodiknak. Ugyanis, míg az On Stage-en énekkel, addig itt instrumentális szerzeményként hangzik el. Driscoll élvezetesen kolompol („csörömpöl”) a sírós gitárdallam alatt, amely így jóval inkább előtérbe kerül, mint a vokalizált verzióban. Az eredetileg The Yardbirds-szerzeményt én valamikor a ’70-es évek végén még a Boney M. előadásban ismertem meg, a fiatalabbak pedig az 1995-ös Rainbow-albumon, a Stranger in Us All-on hallhatták a dal újra felvett, énekes verzióját.

(Gitár)hősünk nagyjából a lemez felvételei során dönthette el, hogy kiszáll a Deep Purple-ből: utolsó közös koncertjükre 1975 áprilisában, Párizsban került sor, viszont Gillan-ék menedzsmentje csak azt követően – júniusban – jelentette be Blackmore távozását, hogy megtalálták az utódját Tommy Bolin személyében.

Ritchie pedig már az első Rainbow lemez felvételeit követően úgy határozott, hogy Dio kivételével valamennyi Elf-es zenésztársától megválik. Az új felálláshoz olyan neveket sikerült megnyernie, mint Jimmy Bain basszusgitáros, Cozy Powell dobos, illetve az amerikai billentyűs, Tony Carey. „Természetesen” ez az ötös is csak egyetlen album, az 1976-os Rising erejéig maradt együtt…

A szivárványos csapat bemutatkozó anyagát jegyző muzsikusok közül hárman már nincsenek köztünk: a legfiatalabban, mindössze 41 éves korában (1987-ben) Gary Driscoll távozott, őt Dio követte 2010-ben, Craig Gruber pedig öt évvel ezelőtt hunyta le végleg a szemét.

Nem véletlenül tartotta Dio a kedvenc Rainbow albumának ezt az alkotást: egykori csapatának debütáló nagylemeze egy változatos, egyedi hangulatot árasztó anyag, az On Stage után nálam is közvetlenül ez jön a sorban.

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*