Úgy emlékszem, ez az idén negyedszázados lemez volt az első anyag, amit a halifaxi együttestől hallottam. Kiterítettem magam elé a műsoros kazetta borítóját, rajta a tagok „Jézus-arcaival”, felcsendültek az albumot nyitó Enchantment első hangjai, és hamarosan tudtam, hogy új kedvencet találtam magamnak. Aztán időben visszafelé haladva előbb az Icon-t szereztem be, majd a One Second is megjelent, azt viszont már csak a jelenből visszatekintve állapíthattam meg, hogy a legjobbkor találkoztunk, hiszen a Paradise Lost csúcskorszakában válhattam a csapat rajongójává.
Mivel eddig kollégáimmal a banda hat albumáról is megemlékeztünk, úgy érzem, nem szükséges ismét a kályhától elindulni; az albumot elég a zenekar pályafutásának és zenei fejlődésének ívén elhelyezni.
Az együttes már előző korongján, az 1993-as Icon-on is látványosan távolodott death/doom gyökereitől, tempósabb, dallamosabb szerzeményeket írtak, Nick Holmes torkából pedig hörgés helyett tiszta hangok törtek elő. A dark/gót vonal talán itt, a Draconian Times-on kezdett mind erőteljesebbé, hallhatóbbá válni, bár jómagam soha nem soroltam a csapatot ebbe a kategóriába. Oké, alkotásaikkal sötét, fájdalmas atmoszférát teremtenek, dalszövegeiknek gyakori témája a szenvedés és az elmúlás, ám zeneileg egészen a Draconian Times-ig elég kemények, súlyosak voltak ahhoz, hogy ne akarjam többnek (kevesebbnek) látni őket egy remek, egyedi stílussal rendelkező heavy metal zenekarnál.
Az Icon megjelenését követően, 1994 decemberében távozott alapító dobosuk, Matthew Archer, aki helyére Lee Morris érkezett a heavy/power metalt játszó Marshall Law-ból. Mint ismeretes, a PL négyese – Nick Holmes énekes, Gregor Mackintosh és Aaron Aedy gitárosok, valamint Steve Edmondson basszusgitáros – a szintér egyik legstabilabb felállása. 1988 óta játszanak együtt, és dobos kollégáikat sem sűrűn cserélgetik. Archer hat évet töltött velük, Morris pedig ennél is többet. Utóbbi muzsikus a Draconian Times-on debütált, és játéka további négy stúdióalbumon hallható. Ő töltötte a leghosszabb időt a zenekar dobcucca mögött, és játszotta fel a legtöbb Paradise Lost nagylemezt. 2004-es kilépése után megfordult a Ten-ben is, 2017 óta pedig a Magnum ütőse. A billentyűszólamokat pedig, akárcsak az 1993-as albumon, itt is Andrew Holdsworth játszotta fel.
A Draconian… logikus átmenet az Icon és a One Second zenei világa között, a lemezen Edmondson-ék remek érzékkel találták meg az egyensúlyt a durvaság és a dallamosság között, ami könnyen megjegyezhető, slágeres, ám mégsem nyálas nótákat eredményezett. Mint egykori műsoros kazetta-tulajdonos, az anyag kapcsán a mai napig A és B oldalban gondolkodom. A lemez első fele maga a tökély, kezdve a már említett Enchantment zongorás felvezetésével, egészen a Shadowkings önmagába tekeredő, fokozatosan elhalkuló dallamaival. Holmes hátborzongatóan hatásos első sorai – „O, like a fever, fever / inside of me” – valószínűleg sokunkban mélyen rögzültek, ahogy a két gitáros hangszeréből kiszabaduló, fájdalmasan szép melódiák is.
Ha meg kellene neveznem a kedvenc dalomat, nagyon nagy gondban lennék, mert a Hallowed Land éppúgy esélyes lenne erre a címre, mint a lemez leggyorsabb nótája, a Once Solemn, vagy a már-már epikusan emelkedett Shadowkings. A Forever Failure igazi, depresszív hangulatot áraszt magából, a szektavezér Charles Manson szavai pedig (amelyeket a kvintett a Charles Manson – The Man Who Killed the 60s című dokumentumfilmből kölcsönzött, és amelyek felvezetik a szerzeményt, illetve visszatérő motívumként többször is feltűnnek a dalban) mindenekelőtt azoknál okozhatnak hideglelést, akik ismerik az 1969 augusztusában történt hátborzongató eseményeket:
„Understand procedure, understand war / Understand rules, regulations / I don’t understand sorry”, illetve „I don’t really know what sorry means”, azaz „Megértem a jogi eljárást, a háborút, a törvényeket és előírásokat, a sajnálattal azonban nem tudok mit kezdeni. Nem igazán tudom, mit jelent az, hogy sajnálni valakit.”
Az A oldalon talán még a The Last Time az a dal, amely egy árnyalatnyival halványabb a többinél. És ugyanez mondható el az anyag második feléről is: bár ez a hat szám is hozza a végig magas színvonalat, mégsem köztük keresném a kedvenceimet. Alapvetően lassabb az átlagtempó, mint az azt megelőző szűk fél órában; innen leginkább még a Yearn for Change-t választanám be a lemez anyagából készítendő best of válogatásra. Érdekességként jegyzem meg, hogy az itt elhangzó Shades of God egyfajta visszautalás kettővel azelőtti albumuk címére.
A lemez megjelenését intenzív turnézás követte, majd amikor nekiálltak következő albumuk megírásának, úgy döntöttek, hogy letérnek arról az útról, amin addig haladtak, és egy elektronikusabb, szintetizátor-centrikusabb irányba mozdulnak el. Ennek a kísérletnek lett az első gyümölcse a One Second, majd még tovább merészkedtek: az ezredforduló környékén született Host és Believe in Nothing albumokat sokan tévedésnek tartják, ők maguk talán izgalmas, ám egyszeri kalandnak, hiszen ezt követően újra bekeményítettek.
2011 áprilisában adott londoni koncertjükön teljes egészében eljátszották az albumot, a programot a ráadásban további hét nótával megtoldva. Az anyag – Draconian Times MMXI címmel, még ugyanazon év novemberében – hanghordozón és videón is napvilágot látott.
Ahogy Greg Mackintosh fogalmazott: „Ez az az album, amihez később az összes többi alkotásunkat hasonlították. A Draconian Times képezi pályafutásunk és hangzásunk gerincét.” Azt hiszem, nemigen lehet vitába szállni vele.
Leave a Reply