Már egy ideje hallani lehetett arról, hogy mozgolódik a ’80-as évek végének, ’90-es évek elejének egyik legegyedibb hangú San Franciscó-i csapata, a crossover thrash keresztapáiként is aposztrofált Mordred, mégis váratlanul ért, és nagy örömmel töltött el, amikor néhány hete szembesültem azzal, hogy (ha a 2015-ös Baroness single-t nem számítjuk) Scott Holderby-éknek 26 év kihagyás után új anyaguk lát napvilágot. Egyelőre csak egy négyszámos EP, de állítólag a nagylemez sem sokat várat magára, és az ősz folyamán azt is hallhatjuk.
Valami egyébként is lehet a levegőben, az örök fiatalság pollenjei vagy restart-molekulák, mert ezeket belélegezve egyre-másra támadnak fel Csipkerózsika-álmukból, hagyják el a zenészek virtuális idősotthonának biztonságos falait a három, lassan négy évtizeddel ezelőtt fénykorukat élt bandák. Aztán ezek a comeback-ek vagy jól sikerülnek vagy kevésbé, mindenesetre legalább egy hangzóanyag erejéig örülhetünk a kedvenceinkkel való újbóli egymásra találásnak. Most a Mordred, augusztusban a Messiah, és szerintem a Vio-lence is még az idén ki fogja hozni visszatérő albumát.
Máig nagy kedvencem a magát a mondabeli Arthur király fiáról (és egyben gyilkosáról) elnevező zenekar 1989-es bemutatkozó albuma, a Fool’s Game, amely egy már-már szélsőségesen dallamos thrash anyag, két olyan kakukktojással (Every Day’s Holiday, Super Freak) a fészekaljban, amelyek már sejttették, hogy a banda az elkövetkezőkben milyen irányba kívánja kitolni határait. A ’91-es In This Life-fal azonban így is mindenkit sikerült meglepniük: akkora lapáttal merítettek a funky, a rap és az elektronika eszköztárából, hogy a thrash-elemek, a gitárriffek szinte teljesen a háttérbe szorultak. Megosztó, ugyanakkor stílusteremtő lemez volt, amit azonban sajnos már a hanyatlás évei követtek; azt gondolom, sem a ’92-es Vision EP-vel, sem a két évvel későbbi The Next Room albummal nem alkottak maradandót.
Talán nem véletlen, hogy ’95-ben fel is oszlottak, igaz, az újjáalakulásra sem sokat kellett várni. Második körben 2001–2007 között léteztek, és bár az idő alatt nem jelentkeztek új dalokkal, viszont felléptek itt-ott, mielőtt újra pihenőre vonultak volna. 2013-ban adtak ismét életjelet magukról, méghozzá gyakorlatilag a teljes In This Life- és Vision-albumos felállás, leszámítva Gannon Hall-t, akinek a helyére Jeff Gomes (Fungo Mungo) ült be a dobcucc mögé. A Mordred énekese tehát jelenleg is Scott Holderby, Danny White és James Sanguinetti gitározik, Art Liboon pengeti a vastag húrokat, az elektronikáért, scrath-elésért pedig szintén régi ismerősünk, Aaron (Pause) Vaughn felel.
2014-ben reunion turnéra indult a csapat, a rá következő esztendőben többek között az angliai Bloodstock fesztiválon is felléptek, közben pedig írták a dalokat, amelyekből végül több mint egy nagylemezre való jött össze, így merült fel egy album-előzetes EP megjelentésének az ötlete.
Ahogy az a felállás alapján is sejthető, a zene inkább rokon az In This Life, mint a Fool’s Game világával, bár mint azt Danny White nemrégiben az Overdrive magazinnak nyilatkozta, a zene végül keményebb lett, mint amit előzetesen terveztek. „Vissza akartunk térni a gyökereinkhez, de az elmúlt évtizedekben természetesen számos egyéb hatás is ért bennünket, amelyek valamilyen módon az új dalokba is beépültek.”
Mesésen, egy harapós riffel indul az anyag (Not For You), a zenekar egyszerre modern és a „régi szép időket” idéző hangzással ajándékoz meg bennünket. Aztán megszólal Holderby… és nálam máris oda a varázs. Scott ugyanis nem énekel, ami annak idején az egyik legerősebb fegyvere volt a Mordred muzsikájának, hanem beszél, rap-pel, ami erőteljesen egy másik színtér felé tolja el a produkciót. Nagyon jól szólnak a gitárok, és Pause kütyü-trükkjei is szervesen illeszkednek a zenéhez, de a vokál nálam sokat ront az összhatáson. És ez még csak a kezdet, ugyanis jön a What Are We Coming To, ami tisztán rap nóta, belassult tempóban, gitárok nélkül, Holderby vokóderrel torzított hangjával, elektronikus prüntyögéssel. Elsőre, de még másodikra is azt éreztem, hogy léptetnem kell ezt a számot. Remélem, a nagylemezen nem hallok majd hasonlókat, mert ez nagyon nem metal, nagyon nem az én világom.
A harmadikként elhangzó The Love of Money szerencsére mindent megtesz azért, hogy helyrebillentse megingott lelki egyensúlyomat. Az ellenkező végletet képviselve, ez szinte tisztán thrash nóta, Scott itt tényleg próbál dallamosan énekelni, de inkább csak emlékeztet régi önmagára, mintsem visszahozza a régi feelinget.
Az utolsó nóta pedig a 2015-ös The Baroness újra felvett verziója, állítólag egy csomó vendégmuzsikus, köztük az Exodus-os Zetro Souza háttérvokálozásával. Akárcsak a nyitónótában, itt is sikerült megtalálni az egészséges egyensúlyt a thrash és az elektronika között.
Elsőre hatalmas csalódás volt a Volition. Sokadik hallgatásra egyre inkább megbarátkozom vele, leszámítva az EP második dalát, amit soha nem fogok megbocsátani White-éknak. 🙂 Hacsak ezt a négy szerzeményt és Holderby megváltozott, szövegelős énekstílusát nézném, és nem tudnám, hogy jön a nagylemez is, azt gondolnám, hogy a zenészek számára ezúttal fontosabb volt a mondanivaló, mint a zenei körítés. Mintha az amerikai belpolitika eseményei felett érzett frusztrációjukat akarták volna ilyen módon kiadni magukból. A What Are We Coming To-t hallgatva és a borítót nézve nem nehéz az utóbbin az Egyesült Államok – itt kétfejű – címermadara előtt álarcban, önelégülten vigyorgó szemfényvesztőbe belelátni az ország jelenlegi elnökét.
„De miért is várok Liboon-éktól ugyanolyan muzsikát, mint ami már ’91-ben sem volt teljesen az ízlésem szerint való?” – tettem fel magamnak a kérdést. A hangzás rendben van, most már csak jó számok kellenek. Remélem, az őszre ígért, nyolcszámos The Dark Parade-on azokat is megkapjuk. Addig ezt a 16 perces felvezetőt igyekszem jóra hallgatni.
Válasz írása