Mekong Delta: Tales of a Future Past (2020)

Amikor rákerestem a Mekong Delta új albumára, a borító láttán dejá vu érzésem támadt. Más összefüggésben, de láttam már valahol ezt a képet. Amikor beugrott, hogy honnan ismerős, gondolatban máris kapott egy csillagot a lemez, anélkül, hogy egyetlen hangot is hallottam volna belőle. Guillermo del Toro tíz éve tervezgetett (de úgy látszik, soha el nem készülő) Lovecraft-adaptációjának előzetesen közzétett látványtervei közt bukkant fel a kép, egy olyan film illusztrációjaként, amelyet bizonyosan az utóbbi évek egyik legjobban várt mozijának tekinthetünk. Az őrület hegyeire (At the Mountains of Madness) sajnos még várhatunk egy darabig, de az, hogy egy hozzá készült artwork egy Mekong Delta lemez frontján bukkan fel, kellemesen bizsergető előjel, legalábbis a kultikus német csapat friss megjelenését illetően.

Persze nálam sem itt indul a történet. Ezerkilencszáznyolcvan-akárhányban – nem emlékszem pontosan – kaptam tőlük az első gyomrost. A Ralph Hubert (született: Björn Eklund) alapította-vezette zenekar – akkoriban inkább projekt – azzal, hogy Muszorgszkij kottájából kezdett thrash metalt játszani, mindenestül felforgatta a színteret. Kérdőjelek görbültek lemezeik köré. Akkor most mi ez? Mit kezdjünk ezzel az egésszel? A keményvonalas thrasherek konzervatív pózba vágták magukat, és elhatárolódtak. Zenészek zenélnek zenészeknek, amiből földi halandó ugyan mit foghatna fel? A fura váltások, a kitekert harmóniák, a szokatlan szerkezetű számok meglepőek voltak, és időre volt szükség, mire a csíkos nadrágos-töltényhevederes többség szívéhez is utat találtak – már amennyire.

Ahogy a kilencvenes évekre a lemezeken közreműködő zenészek kezdtek testet ölteni, a színtéren mocorgó többség is ébredezni kezdett. Akik addig a „csapassunk-tekerjünk-zúzzunk” mentalitással azonosították és művelték a thrash-t (vagy az éppen megerősödő death metalt), ráeszmélhettek, hogy hosszú távon ennél többet érdemel a műfaj, és talán éppen valami olyan vérfrissítésre van szükség, aminek egyik mintaképe az akkoriban az ideiglenes inaktív állapot felé haladó Mekong Delta lehet. Nem egyedül ők voltak a „jövőbelátó zsenik”, de a Watchtower, a Psychotic Waltz, a Voivod, vagy a Coroner mellett ők is szerepet játszottak abban, hogy a műfaj meghaladhatta korlátait. Mai füllel is előremutató albumaik (The Music of Erich Zann, Principle of Doubt, Dances of Death) megkerülhetetlen mérföldköveivé váltak az egyetemes metal zenének.

Ralph Hubert

Életművének legkreatívabb szakaszával a háta mögött – nyolc év szünet után, 2006-ban – Ralph Hubert és csapata új énekessel, Leo Szpigiel-el tért vissza a színre, akit egy album után (Lurking Fear) máris váltott a következő dalnok. Martin LeMar a mostanival együtt már a negyedik korongon szerepel, úgy tűnik tehát, hogy jól bevált, ettől függetlenül nekem most sem ő az „igazi”. Nem kötözködöm, csak megjegyzem: mindig is a csapat gyenge pontjának tartottam az énekeseket, de elfogadtam őket, mert a zene minősége felülírt minden hiányérzetet, a megszokás pedig egyben megbékélés is.

A többi hangszerrel soha nem volt semmi hiba. A német hangmester mindig is profi zenészekkel vette körül magát, ennek megfelelően most is hibátlan az összjáték: a restart óta szinte változatlan felállás magas technikai szinten prezentálja Ralph Hubert vízióit. Most második gitárosként egy régi/új tag, Peter Lake is csatlakozott hozzájuk, aki a Lurking Fear óta kimaradt az utóbbi három lemezből.

Az összeszokott csapat most is bemutatót tart képességei legjavából. Minden rezdülésük határozott, feszes és pontos, ahogy azt a Mekong Delta-hagyomány megköveteli. Alex Landenburg a dobok mögül bő kézzel szórja előre a megfigyelni való részleteket, az ismerősen is örömmel hallott megoldásokat. Erik Adam H. Grösh és Lake gitárjátéka pedig úgy rohan a szédült metronómként kattogó alaptempó után, hogy sietős botladozásaival és izgatott helykereséseivel változó és hullámzó riff-függönyt borít a dalokra, amelyek alól LeMar dallamain kívül csak a Mekong Deltára oly jellemző disszonáns harmónia-szellem lélegzése hallatszik ki, az egész fölött pedig Ralph Hubert jócskán kihangsúlyozott basszusfutamai – mint kataklizmák utórengései – zúgnak-morognak, jelezve, ki az úr a házban.

A Tales of a Future Past virtuóz darabossága és agyas eklektikussága a maga teljességében a Landscape gyűjtőcím alá rendezett instrumentális tételekben (szám szerint négyben) sűrűsödik ki igazán. Vegytiszta állapotban, bennük érhető tetten Ralph Hubert orosz komponisták iránti tisztelete. A közéjük eső játékidőn elsőre inkább csak technikai virtuozitásuk miatt emlékezetes tételek oszlanak meg, arányosan, de személytelenül, nehezen beazonosíthatóan. Idővel azért ezekben is formát ölt a zuhogó precizitás, leválnak egymásról a rétegek.

Így kapunk olyan tételeket, mint a Mental Entrophy, vagy a The Hollow Man, amelyekben a sietség szinte magával sodor, és hozzájuk hasonlóan a Mindeater is futva szalad bele minden váltásba. Techno thrash-villanások mindenütt, pörögnek a tűzijátékspirálok. Az A Colony of Liar Men a leghamarabb megszerethető dal a lemezen, memorizálhatóbb elemekből lett összegyúrva, és komplexitása is lassúbb lefolyású. A minden MD album esetében alkalmazott szabály azonban erre és a Tales of a Future Past egészére is érvényes: időt kell szánni rá.

A Landscape 3 – Inharent után sajnos számomra véget ér a lemez érdemi része. A When All Hope Is Gone már a címével is reflektál érzelmeimre vele kapcsolatban. Hogyan keveredhetett Prokofjev kéziratai közé a Macskák partitúrája? A lopakodó musical feeling hallatán, ami kitölti a csaknem tízperces mű teljes hosszát, én vágom magam konzervatív pózba, és határolódom el. Értem én, hogy progresszivitás meg minden, de bocs, fiúk, ez a lövés létfontosságú szervet ért! Őszintén szólva alig vártam, hogy véget érjen, és elmossa emlékét valami más, például a következő A Farewell to Eternity, de nem: ez is ugyanazt a vonalat viszi tovább, bár az „erőlteti” kifejezés találóbb lenne rá. Az életmű legfeleslegesebb darabja. Nem hiányzott, nekem biztos nem.

Az előzővel együtt így már csaknem negyedórányi feszengésen van túl, aki a lemezt záró, negyedik tájképére fordul rá, és szép jövőt remélve várja, hogy térjen vele vissza az eredeti hangvétel, ami meg kell, hogy legyen valahol. (Talán fél órával előrébb? Ott még megvolt). Ilyen felvezetés után sajna már a Pleasant Ground sem tud meggyőző lenni, ebben is ott bujkál valami Mekong Deltától idegen, túlzott jólneveltség, amivel – velük kapcsolatban – nem tudok mit kezdeni.

A pontozásnál egy kissé tanácstalan vagyok. Az első kétharmad teljesen rendben van – hamisítatlan Mekong Delta –, az utolsó harmad viszont… Mekong Delta az is, de nem az én szájízem szerint. A cikk befejezése után biztosan nem fogom hallgatni az anyag „megmacskásodott” részét; ha a jövőben előkerül a lemez – szerintem sanszos –, akkor az első fele miatt fog.

Lenyugodott lelkiállapotban szemlélve, nem ez a legizgalmasabb anyaguk (végül is nem lehet lemezről lemezre egyik forradalommal felülírni a másikat), de négy csillagot alapból megér bármelyik művük. Ha ehhez hozzáveszem a szívemnek kedves borítót (ne feledjük, Ralph Hubert is nagy Lovecraft-rajongó!), és levonom a lemezvégi „botlás” büntetőpontját, akkor sem jön ki négynél több.

A cikk szerzője: Bársony Péter 55 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*