Megadeth: Killing Is My Business…and Business Is Good! (1985)

Tudom, ma már semmi értelme ilyen kérdéseket feltenni, de azért kíváncsi lennék, hogyan alakultak volna az erőviszonyok a Metallica-ban, ha Dave Mustaine a csapatban marad. Abban a felállásban Hetfield a jelenlegi posztján játszott, és Mustaine szólózott, viszont utóbbit valószínűleg nagyobb ambíciók fűtötték, legalábbis későbbi karrierje azt mutatja, hogy saját magát is el tudta képzelni frontemberként, a mikrofon mögött. Ma mindketten ugyanabban a szerepkörben tolják, valószínűleg szükségszerű és sorsszerű volt, hogy egyikük távozzon. Ami, mint tudjuk, végül nem a legszebb körülmények között zajlott le, viszont Mustaine ezzel kapott lehetőséget arra, hogy saját jogán, saját csapata élén kerüljön be a műfaj krémjébe, és váljon világhírűvé.

Nagyfokú sértettség és bizonyítási vágy munkált benne, jobb akart lenni, gyorsabb és súlyosabb zenét szeretett volna játszani azoknál, akik 1983 áprilisában, közvetlenül a Kill ’Em All felvételei előtt ajtót mutattak neki. „Amikor kirúgtak a Metallica-ból, és elhagytam New York-ot (ahol a Metallica stúdiózott – C.), vért akartam. Az övéket.” – írta a Killing Is My Business… 2002-es újrakiadásának booklet-jében.

A „bosszúhadjárat” első lépése egy ütőképes csapat összehozása lett volna, ami azonban a vártnál komolyabb nehézségekbe ütközött. Miután visszatért Los Angelesbe, hamar megtalálta első zenésztársait a szomszédban lakó basszusgitáros, Dave Ellefson, a gitáros Greg Handevidt és a dobos Dijon Carruthers személyében, utóbbi két muzsikus azonban csak rövid ideig maradt a csapa tagja.

Dave – még a Metallica gitárosaként

A két Dave legalább 15 dobost meghallgatott, mire ráleltek Lee Raush-ra, akivel aztán első demójukat, az 1984-es Last Rites-t rögzítették. Fél éven át kerestek énekest, majd feladták, és Mustaine úgy döntött, hogy ezt a szerepet ő vállalja magára. (Majdnem leigazoltak egy Billy Bonds nevű fickót, akinek a hangja tetszett Dave-éknek, ám miután az egyik próbára kifestett szemmel érkezett, nem volt helye a bandában.) A demón három olyan dal korai verziója szerepelt, amelyek később a debütalbumra is felkerültek (Last Rites/Loved to Deth, The Skull Beneath the Skin, Mechanix).

Sokáig nem találtak második gitárost. 1984 februárjában három koncerten Kerry King játszott velük, ám amikor döntés elé állították, ő a Slayert választotta. Időközben Rausch-tól is meg kellett válniuk, akinek a helyére a jazz fusion dobos Gar Samuelson érkezett. Utóbbi korábban együtt játszott egy Chris Poland nevű fickóval, aki miután látta Samuelsont trióban fellépni a Megadeth-szel, meghallgatást kért Mustaine-től, amelynek eredményeként el is nyerte a szólógitárosi pozíciót. Mindez 1984 decemberében történt.

Az eddig történtekhez képest innentől minden úgy ment, mint a karikacsapás. A zenekar neve már 1983-ban, úton San Franciscóból hazafelé megszületett Mustaine fejében. A buszon olvasott egy cikket egy bizonyos Alan Cranston nevű kaliforniai szenátor tollából, aki szerint „mindegy, milyen békeszerződést kötünk, a halálosztó (megadeath) arzenáltól nem fogunk tudni megszabadulni”. Ez a kifejezés annyira megtetszett Dave-nek, hogy össze is dobott egy dalt ilyen címmel, annyi különbséggel, hogy abban már szimpla e-vel írta a szót. És bár Fallen Angels-ként indultak, nevüket is hamarosan Megadeth-re változtatták.

A lemez címe is hasonlóan egyszerűen született meg. A csapat egyszer betért egy katonai felszereléseket árusító üzletbe, ahol az egyik pólón szemükbe ötlött az alábbi szlogen: Killing is my business… And business is good! „Azonnal tudtuk, hogy ebből nálunk dalszöveg, szám- vagy lemezcím lesz” – emlékezett vissza Dave Ellefson.

Mustaine 1984 novemberében a Combat Records-szal írt alá lemezszerződést; azért velük, mert ez a New York-i székhelyű független kiadó ígérte a legtöbb pénzt a debütalbum felvételeire. A tőlük kapott nyolcezer dollár felét állítólag kajára, drogokra és alkoholra költötték, kirúgták a melléjük rendelt zenei producert, és Mustaine szobatársát, a hangmérnök Karat Fay-t (aki állítólag egyszer már dolgozott a Kiss-szel) kérték meg, hogy segítsen nekik. A felvételekre végül 1984 decemberében és 1985 januárjában a malibui Indigo Ranch stúdióban került sor.

A hangmérnöki tapasztalat hiánya sajnos hallatszik is az anyagon. A sound bőven hagy kívánnivalót maga után, a botcsinálta hangmérnököknek köszönhetően a lemez messze nem dörren meg úgy, hogy azzal a maga idejében komoly konkurenciát támaszthatott volna a csapat aktuális riválisainak. A gitárok és a dob is vékonyan szól, valahogy mégis érződik a dalokban a kraft, az, hogy élőben azért rendesen oda tudnak csapni.

Ennek ellenére a Killing Is My Business… viszonylag sikeressé vált az undergoundban, és a nagyobb kiadók figyelmét is felhívta a bandára. Az indulást követően azonban Mustaine-ék értékes hónapokat pazaroltak el a megfelelő zenésztársak keresésével, így mire első nagylemezük 1985 júniusában, napra pontosan 35 évvel ezelőtt napvilágot látott, a későbbi Big Four másik három bandája már jelentős előnyre tett szert velük szemben. A Metallica addigra túl volt a Ride the Lightning-on, a Slayer a Hell Awaits-en, és az Anthrax is második albuma, a Spreading the Disease megjelentetésére készült.

A hangzás mellett további bosszúságra adhatott okot, hogy a lemez borítója sem Mustaine elképzeléseit tükrözte. Ő egy általa felvázolt Vic Rattlehead figurát szeretett volna, ám a kiadó állítólag elveszítette Dave rajzát, és egy alacsony költségvetésű megoldást választott, a grafikát egy műanyag koponyával pótolva. Az időközben a csapat szimbólumává, kabalafigurájává vált Vic-nek végül a 2002-es remaszterizált, újrakevert kiadáson szolgáltattak igazságot.

Ennek az anyagnak a kísérőfüzetében a két Dave valamennyi dalhoz fűzött némi kommentárt. Eszerint a Loved to Death-ben (amit a demón még ugye Loved to Deth-nek írtak) Mustaine egy Diana Aragon nevű lány iránti reménytelen szerelmét énekelte meg. A címadó nótát a The Punisher című képregény inspirálta, amelynek főhőse, egy bérgyilkos egyik akciója során a saját megbízóját teszi el láb alól. A The Skull Beneath the Skin egy ember okkultista szeánsz keretében történő rituális feláldozásáról szól, és Vic Rattlehead megszületését is ez a nóta inspirálta. A Rattlehead magáról Vic-ről és a csapat rajongóiról szól; a Looking Down the Cross Jézus utolsó szavairól és arról, hogy mit gondolhatott saját haláláról. A Chosen Ones megszületését részben a Monty Python Gyalog-Galopp című alkotásában szereplő Gyilkos Nyúl karaktere ihlette; a Mechanix pedig egy benzinkutas srác fantáziálása arról, hogyan fektetné meg a töltőállomásra autójával betérő gazdag nőt.

Amikor néhány nappal ezelőtt egymás után háromszor is végighallgattam a lemezt, és azon gondolkoztam, mit is írhatnék az egyes dalokról, egy kicsit banálisnak tűnt a helyzet. Egyrészt szerintem senkinek nem kell bemutatni az anyagot, másrészt mit is mond el a nótákról az, hogy itt jó a váltás, ott remek a basszuskiállás stb. Mert hogy valóban pazar megoldásokat hallunk – elsősorban a ritmusszekciótól. A gitárosok együttes teljesítményétől viszont nem vagyok elájulva, sőt, a játékidő nagy részében olyan érzésem van, mintha – a szólókat leszámítva – egyszerre csak egy gitárt, mintha egy triót hallanék. Talán ezért is nem tűnik olyan töménynek a sound, mint, mondjuk, a Slayer vagy az Exodus esetében.

Mustaine hangja már ekkor elnyerte jellegzetes karakterét, ami többek között abból is adódott, hogy amikor kiderült, hogy az énekesi teendőket is neki kell ellátnia, az alapokról kellett felépítenie a technikáját. „Eltartott egy ideig, amíg elsajátítottam a megfelelő módszert – írta önéletrajzi könyvében. – Addig nem tudtam, hogyan kell éneklés közben hatékonyan lélegezni, hogyan tudom tartani a tempót, és persze a hangszálaimat sem szerettem volna tönkretenni. Így aztán tudatosan kialakítottam egy speciális, egyedülálló énekhangot.”

További, elsősorban technikai érdekesség az anyaggal kapcsolatban, hogy a lemezt nyitó Last Rites zongorahangjait Mustaine eredetileg gitáron játszotta (volna). Hogy a címadó számhoz két éneksávot vettek fel, az egyiken Dave mély hangon beszél, a másikon pedig magasabb regiszterben énekel; ezt a „trükköt” Mustaine szerint később a Guns N’ Roses is szívesen alkalmazta. Valamint hogy a szólógitáros Chris Poland egy gyerekkori hüvelykujjsérülés miatt a szokásosnál nagyobb távokat tudott lefogni a húrokon, amit más zenészek valószínűleg ezért nem tudtak volna utána csinálni.

Az albumon két „balhés” nóta is szerepel. Az egyik egy régi sláger, Lee Hazlewood dala, a These Boots Are Made for Walkin’, amelyet 1966-ban Nancy Sinatra vitt sikerre, és amelynek címe a Megadeth-nél szimpla These Boots-ra rövidült. A szám tempóját felgyorsították, és a frontember több mondatot is átírt benne, ami a szerzőnél kiverte a biztosítékot. „Azt gondoltam, hogy olyan kis mértékben változtattam a szövegen, hogy annak nincs is jelentősége – állítja Mustaine. – Tréfának szántam, Lee viszont gusztustalannak és rá nézve sértőnek találta ezeket.” Hazlewood jogi lépéseket helyezett kilátásba, így a szerzeményt az 1995-2001 közötti kiadásokon egyszerűen lehagyták a lemezről, később pedig kisípolták az ominózus szövegrészeket. Nekem kazettán még az érintetlen változat volt meg, CD-formátumban viszont a sípolós verziót birtoklom. Elég idegesítő megoldás… Az album 2018-as remaszterizált változatára, a The Final Kill-re viszont újravették a dalt, az eredeti, 1966-os szöveggel. És amíg az 1985-ös nótacsokorban negyedikként, az anyag szövetébe szervesen beépülve hangzik el a szám, a későbbi kiadványokon utolsó tételként, gyakorlatilag bonus track-ként kerül sorra.

A másik botránykő a Mechanix, amelyet Dave még a Metallica-hoz való csatlakozása előtt írt. Az együttesből való távozását követően jelezte, nem szeretné, ha volt társai bármikor is az ő szerzeményeit játszanák. Ehhez képest Heatfield-ék csak feltették a Kill ’Em All-ra – The Four Horsemen címmel – a dal egy lassabb, dallamosabb változatát, sőt, mind a mai napig játsszák koncerteken. Emlékszem, a lemezt a Music Box-ban vetettem fel kazettára. Mivel az anyag valamivel hosszabb fél óránál, az utolsóként sorra kerülő Mechanix-nak hiányzott a vége.

Gyenge hangzás ide vagy oda, nekem máig nagy kedvencem ez a lemez. A sound miatt az eredeti, ’85-ös kiadásnak van némi demó jellege, viszont remek nóták sorakoznak rajta. És bár tény, hogy Mustaine-ék ezzel az anyaggal nem veszélyeztették komolyan a Metallica pozícióit, a folytatás annál ütősebbre sikerült. A Peace Sells… but Who’s Buying? – már a Capitol Records égisze alatt – egy igazán ütős thrash album, a műfaj egyik gyöngyszeme. És onnan már tényleg nem volt megállás a világhír felé…

Rattle your goddamn head!

Ui.: Miközben háttérinformációkat gyűjtöttem ehhez az íráshoz, találtam egy 2018-as cikket a neten „Nyolc dolog, amit nem tudtál a Megadeth Killing Is My Business…and Business Is Good! albumáról” címmel (angolul), amit a neves rockzenei újságíró, Jon Wiederhorn jegyez. Aki további érdekességekre kíváncsi a lemezzel kapcsolatban, innen is csemegézhet:

https://www.revolvermag.com/music/8-things-you-didnt-know-about-megadeths-killing-my-business%E2%80%A6-and-business-good

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*