Jó zenék, más zenék

Loreena McKennitt

Dávid Laci számos alkalommal feltette már a kérdést interjúalanyainak: Hogyan viszonyulsz a „csak jó és rossz zene van” elvhez? Ami számomra annyit jelent, hogy műfajtól függetlenül vannak jó és rossz zenék, azaz nem csak az a jó, ami metal, minden más pedig hallgathatatlan. Mi, zenerajongók valószínűleg mindannyian különböző spektrumon mozgunk, érezzük otthon magunkat. El tudom képzelni, hogy van olyan, aki ki sem mozdul, mondjuk, a reggae vagy a progresszív metal kordonja mögül, mások viszont gyakorlatilag mindenevők. Nyilván egyik sem elítélendő, hiszen a lényeg, hogy amit hallunk, attól jól érezzük magunkat.

Én valahová középre lőném be magam: nem hallgatok rádiót, a metalos kollégákon kívül gyakorlatilag senkitől nem kapok füleseket, hogy „ezt hallgasd meg!”, ehelyett célirányosan keresek, hangulatomtól, pillanatnyi érdeklődésemtől függően térképezek fel egy-egy zenei területet. A metal előtti életemben a ’70-es évek diszkózenéje és az 1980 körül népszerűvé vált magyar rockzenekarok (Edda, P. Mobil, Dinamit stb.) érdekeltek. A metal mellett pedig időről időre mindig előkerült valami, aminek a hangja időlegesen felerősödött, de soha nem tudta elnyomni kedvenc műfajom „zaját”.

Grazsdanszkaja Abarona

Ráadásul ezek nem csupán jöttek és mentek, hanem belém épültek, és ha jelenleg nem is hallgatom őket, a maguk műfajában a mai napig a kedvenceim közé sorolom őket. Vagy ha nem is a kedvenceim, de azok közé az alapzenekarok közé, amelyeket bármikor szívesen hallgatok. Nem is nagyon tudok olyan előadót mondani, amelyet régen kedveltem, most viszont elő nem vennék az archívumból.

The Clash

Felsorolni is sok lenne, hogy hány nem metal zenekar szerepel a gyűjteményemben. Sőt, egész irányzatokról, korszakokról beszélhetek: ilyen például a ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus pop- és rockzenéje, a szovjet/orosz pop-punk-rock, a ’60-as, ’70-es évek magyar beatzenéje, illetve a ’80-as évek végének hazai alternatív, underground muzsikája (Trabant, Balaton, Európa Kiadó stb.). De elég erős az angolszász és a német punk/punk rock divízió is, a The Ramones-tól a Discharge-on és Die Ärzte-n át egészen a The Offspring-ig. Van egy jelentős folk/világzenei vonal is: Buena Vista Social Club, Gogol Bordello és Kultur Shock, Pogues, Kusturica-filmzenék, a magyarok közül Barbaro, Besh o droM, Ghymes, Napra…

Eloy

Van egy terjedelmesebb Beatles-, Rolling Stones-, ABBA-, Boney M.-, Queen-, Roxette- és Santana-válogatásom, kisebb vagy nagyobb Rory Gallagher-, Emerson, Lake and Palmer-, Jethro Tull-, Manfred Mann-, ZZ Top-, The Mission- és Systers of Mercy-dalgyűjteményem. David Bowie-tól, a Pink Floyd-tól, a Kraftwerk-től, Mike Oldfield-tól, a U2-tól, a Blackmore’s Night-tól pályafutásuk első felének albumai, a Dead Can Dance-től, az Eloy-tól, a Lynyrd Skynyrd-tól, Muse-tól, a The Cranberries-től és a The Doors-tól gyakorlatilag minden. A női előadók közül szívesen hallgattam, hallgatom Shakira, Alanis Morissette, Amy Winehouse, Loreena McKennitt, vagy Sade dalait, albumait.

Nem folytatom, mert egyrészt ez egy heavy metal portál, másrészt pedig az említett előadókat nem tudom, mikor hallgattam utoljára. Az elmúlt három-négy évben annyira a kemény műfaj állt érdeklődésem homlokterében, hogy még metalból sem tudom azt és annyit hallgatni, amit szeretnék, nemhogy másfelé is tekintgessek.

Ti hogy álltok a műfaji sokszínűséggel?

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

2 Comments

  1. Sziasztok!
    Kölyökkorban a magamfajta még képes volt mindenféle hetvenes-nyolcvanas évekbeli rádiós-tévés popzenei nyalánksággal beérni, majd süldővé cseperedve már megjelentek a kezdeti tünetek: kezdtem lassan kihízni egyre szűkebbnek tűnő Michael Jackson, Bonanza Banzai, Sting, Edda rajongásomat és kacsingatni olyan nyalánkságok felé, mint Vangelis, Kitaro, Jean Michel Jarre, Ákos, Kortársak, első két lemezes Kispál és borz, Mike Oldfield, Pink Floyd, klasszikus Bikini és Tunyó-féle P.mobil, Deep Purple, Whitesnake, Van Halen. És a kilencvenes évek legelején ugyan ki ne ismerte volna a Music Tv által éjjel-nappal tolt Pearl Jam, Nirvana és Pantera dalokat…
    De álljunk meg egy percre a P.mobilnál. Ez utóbbi asszem 1994-es, egri, kerítésen át belógott, Szépasszony-völgyi koncertje pecsételte meg a sorsomat. Mindenről a Schuster Lóri által megálmodott vizuális karó tehet: tátott szájjal néztem a varjú jelmezbe öltözött, tapsgépes, felfújható mellet a közönségbe dobó előadást…
    Innen, azt hiszem egyenes út vezetett a korai Ronnie James Dio- és Tony Martin-féle Sabbath felé. Ma is tisztán emlékszem, mennyire lenyűgözött az megfoghatatlan, magasztos, de komor, súlyos hangulat. Hasonló zenéket kutatva aztán 1995-ben, megjelenésekor már saját kútfőből csaptam le az egri vár lábánál található lemezboltban épp megjelenő, Draconian Times kazettára.
    1997-től aztán kitágult a zenei univerzum, nevezett Birincsik Sanyi barátom hatására, aki kb. 15 évvel idősebb volt nálam, és egy középsulis egri cimbora lépcsőházi szomszédjaként ajánlottak be hozzá, kazettagyűjteményem bővítése okán. Hősünk nem is érzi iránymutatásai súlyát, de abban az időben ismertem meg a máig legnagyobb kedvenceimet jelentő Dream Theater/Queensryche/Fates Warning szentháromságot, a Nevermore, Psychotic Walt-ot, Savatage-et. Jöttek aztán sorban a másolt kazettákra olyan csemegék, mint a Symbol az Armored Saint-től, a Manic/Plastic lemezes Trouble, a Colony/Claymen-féle In Flames, majd már a Hammer gyűjteményből Szarka Josepf és Uzseka Norbi ajánlóinak hatására a többi abszolút kedvenc: The Gathering, Anathema, Paradise Lost, Amorpis, Tool, A Perfect Circle, Opeth, Carcass, Death, Arch Enemy, Death Angel, Testament, Vicious Rumors, Iced Earth, Ark, Conception, Stonehenge, The Bedlam, Nomad, Storm The Studio, Perfect Symmetry, Porcupine Tree, Riverside, Pain Of Salvation, Mood, Ozric Tentacles, Pearl Jam, Alice In Chains, Pantera, Sepultura, Slayer, …
    A süldőkori kedvencek mai napig megmaradtak, bár ritkán hallgatom már őket, inkább a család kímélése okán az autóban nagy ritkán előveszem a Gilmour-féle késői Floyd és szólólemezeket. Egyre gyakrabban előkerülnek a régi magyar klasszikus rockzenék (nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji Bikini, Szélvihar lemezig bezárólag az Edda, Mobilok, P.box-ok, Dinamit, Tunyogi Rock Band…), régi Rainbow, Purlpe, Whitesnake lemezek. A párom kedvencei (Shade, Joe Cocker, Sting, Quimby, Hair, Aritha Franklin, egyéb jazz és szerb, bolgár zenék…) is egész elviselhetőek, főként a kor előrehaladtával. 😀
    Nálam a klasszikus zene iránti rajongás kimerül a Sava-közeli Trans Siberian Orchestra lemezeiben, az ambientes, popos dolgok pedig Steven Wilson és a Blackfield lemezeivel. Aztán itt van a Riverside-féle csoda, Mariusz Duda dalai vagy a Lunatic Soul. De a billentyűs Michal Lapaj is épp kiadott egy filmzene-szerű dalt. Analog-Synth Jam Sesson-jei sem utolsóak ám! Ajánlom szíves figyelmetekbe!

    Nem hinném, hogy létezik olyan, hogy rossz zene. Valakik alkotnak, előadnak, valakik rajonganak –ez elvből nem lehet rossz dolog. Más kérdés az egyéni ízlés. Magam részéről sosem érdeklődtem a szintetikus tánczenék vagy a rap világa után. Viszont erdélyi barátaim és családom révén rengeteg magyar népdalt ismerek. A közös túrázós, erdészházas, tűz melletti, borozgatós, bográcsozós, erdőn töltött éjszakák gyakran fajulnak/fajultaktak barcogásba (közös éneklésbe; a barcogás kifejezés a dámbika októberi párzása idején kiadott bőgésnek nem nevezhető nyekergése… :-D). A mai napig sem zavar például a „Jó ebédhez szól a nóta” műsor, míg a kereskedelmi rádiókból szóló szennytől többnyire kiver a hideg verejték. Általánosságban elmondhatom, hogy a Kossuth Rádió nagy ritkán szól az autóban, az aktuális hírek és időjárás jelentés miatt, de ezen kívül rádiót egyáltalán nem hallgatok. De ugyanígy a tizenkettő egytucat Helloween kópia power/speed vagy pincehangzású true black metaltól is messze tudok menekülni. De csak ismételni tudom magam, ez is egyéni ízlés dolga.
    Talán egyetlen bűnöm a Thievery Corporation… Mentségemre szóljon, ez valamikori Magas-tátrai debütálásom hagyatéka, mikoris a cimborám Opel Fronterájából ez a zene szólt, még valamikor a kétezres évek elején…
    Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy kimeríthetetlen a rockzene és a metál tárháza, változatossága, zenei spektruma. Hangulattól, kedvtől függően bármikor tudunk kedvünkre való zenét találni gyűjteményükből. És akkor még nem is említettük az újnál-újabb albumok özönét kedvenceinktől és egyéb, izgalmas, még ismeretlen vagy már elfeledett, kultikus előadóktól. Az Internet valódi kincsesbánya ebből a szempontból.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*