Nos, úgy tűnik, a jó öreg „Sírásó” elkészítette a Tunes of War második felvonását. Skót dudaszó repít bennünket letűnt évszázadok véres csatamezőire, hozzáteszem, nagy örömömre, mert ezt az autentikus hangszert és a történelmi témákat egyaránt nagyon kedvelem! Germán vitézeink alapkoncepciója ezúttal Skócia elkeseredett hatalmi törekvéseinek megéneklése, amely a történelem idővonalán a XVIII. század felé kacsintgat, ám néhány dal erejéig visszatekintenek William Wallace szabadságharcára, valamint Stuart Mária szomorú véget ért történetére is. Írtak egy nótát a tenger oroszlánjairól, azaz a vikingekről, akik Britanniát fosztogatták egykoron, ám több téma a cullodeni csatát és annak körülményeit boncolgatja, amely 1746. április 16-án zajlott a Skót-felföldön.
Itt ütköztek meg a skóciai Stuart-házba született Charles Edward Stuart jakobita herceg lázadói a Hannover-házi II. György brit király seregével. A felkelők az 1688-ban elüldözött Stuartokat szerették volna visszaemelni az Egyesült Királyság trónjára, ami az 1715-ös, első jakobita felkelésként nyilvántartott, ám kevésbé megszervezett megmozdulás során nem válhatott valóra. Szóval ez az áprilisi összecsapás lett a második jakobita felkelés tetőpontja, amely szervezkedés még 1745-ben, komoly sikerekkel kecsegtetve indult. Több nagy klán is támogatta a herceget restaurációs ambícióiban. Legnagyobb győzelmüket Falkirknél érték el 1746. január 17-én, ahol a képzett, önbizalomtól duzzadó vöröskabátos angol gyalogságot – közelharcban egyszerűen leiskolázva – a felföldi klánok móresre tanították. Azonban – mint a történelemkönyvekből tudhatjuk – Cullodennél a brit király fényes diadalt aratott, így a skót törekvések tavasz közepére elbuktak.
De mit is rejt magában a Fields of Blood 54 perce a historikus elbeszéléseken túl? Az album rögtön egy visszacsatolással kezdődik az 1996-os sikerlemezhez. Az indulószerű nyitány után tipikusnak mondható Grave Digger riffel, majd a rájuk jellemző tempóval döngölnek a földbe. Fülbemászó, dicsőséges refrénnel hódít az All for the Kingdom, amely engem Udo Dirkschneider dallamosabb megközelítésű, cirka 30 évvel ezelőtti témáira emlékeztet. Hab a tortán Axel Ritt gitárszólójának második fele, amely klasszikus zenére épülő melódiákat varázsol a gyanútlan hallgató fülébe.
A fentebb már említett, vikingek ihlette gondolatok egy óriási nótában csúcsosodnak ki, méghozzá a Lions of the Sea képében.
Óvatosabb húrokat pengetve indul a Freedom, hogy aztán sebességlázban égve vezessen el bennünket a grandiózus refrénhez. Ez szintén visszacsatolás a Tunes of War-hoz, a stirlingi ütközetre utalva.
A The Heart of Scotland-ben ismét a tradicionális skót folk kap szerepet egy málházósabb, dicső harcokat piedesztálra emelő, beindulós szerzeményben. A refrén, mondjuk, színtiszta Sabaton, de engem egyáltalán nem zavar, ahogy az sem, hogy Axel szólója egy az egyben Gary Moore. 🙂
Csodás líra bontakozik ki a Thousand Tears-ben, amelyben igazi színfolt Noora Louhimo (Battle Beast) vendégszereplése. A csajnak rendkívüli hangja van, és ezt nem is rejti véka alá. A romantikus líra vissza kíván utalni az 1996-os lemezen elhangzott The Ballad of Mary (Queen of Scots) slágerre. Véleményem szerint remekül sikerült elcsípniük a hangulatot, méltó folytatása született Stuart Mária szomorú balladájának. A vége felé felcsendülő rövidke, akusztikus hangszeres rész annyira korhűnek tűnik a csörgővel, mintha csak 450 éve írták volna – bár a Jag Panzertől már hallhattunk hasonlót.
A Union of the Crown kezdése a meg-megkonduló haranggal korai Iced Earth utánérzés, viszont remek, lendületes darab lett, ahogyan a My Final Fight is. Utóbbi nagy koncerthimnusznak ígérkezik. Ez a nóta fejti ki a végső, Cullodennél lezajlott ütközetet Károly Eduárd herceg (a skótoknak hagyományosan csak Prince Bonnie) szemszögéből, ahol a trónkövetelő ifjú döntő vereséget szenvedett. Marcus Kniep, aki a billentyűs hangszerek kezelése mellett 2018-tól dobossá is avanzsált a zenekarban, nagyszerűen megállja a helyét újabb pozíciójában.
Jó kis zúzda a Gathering of the Clans, amely egy kis pátoszos, skót dudás himnuszt is magában foglal.
A Barbarian kezdetén Boltendahl hangja megtévesztésig Peavy Wagner (Rage), de amikor jobban kiereszti, már jól felismerhetővé válik jellegzetes orgánuma.
A címadó Fields of Blood teszi fel a koronát a „Sírásó” idei albumára. Epikus hőskölteményt kapunk tíz percben, amelyben a négy német zenész minden muzikalitását latba vetve tárja elénk a heroikus koncepció esszenciáját.
Végül az elbukottakért szóló gyászmise szomorú taktusaival emlékeznek meg a véres csatamezőkön elesettekről.
A sok utánérzés és áthallás ellenére a Grave Digger igencsak kiváló anyaggal állt elő az Úr 2020. esztendejében. Fél csillagot levonnék tőlük plagizálásért, de annyira ott vannak hangulatban, hogy nincs szívem ezt megtenni.
Úgyhogy tartánt felvenni, pajzsot, kardot vagy dárdát a kezekbe! The Clans Are Marching Again!
Leave a Reply