Firewind: Firewind (2020)

Úgy gondolom, mindannyiunkkal megesett már, hogy ösztönösen is ellenszenvet éreztünk egy olyan személy iránt, akinek a nagyszerűségéről, páratlan tehetségéről lépten-nyomon próbáltak bennünket meggyőzni. Nekünk, metalosoknak nem kell messzire mennünk példákért, mert szerintem az tiszta sor, hogy nem vagyunk túl jó véleménnyel a rádióban hallható, évről-évre egyre alacsonyabb szellemi színvonalat képviselő popzenészek nagy részéről. Ez eddig részemről rendben is lenne, de úgy tűnik, hogy az én agyamban valami fordítva lett bedrótozva, vagy egyéb hasonló problémától szenvedhetek, mert sajnos az ilyenfajta rosszindulatom néha kedvenc műfajunk egy-egy képviselőjét is képes célba venni.

Nem szívesen neveznék meg konkrét előadókat, mert nem áll szándékomban senki lelkivilágába belegázolni, legyen elég annyi, hogy rock/metal élet aktuális üdvöskéire, „szuper zenészeire” általában igen ferde szemmel szoktam nézni. Tudom, hogy ez nem vall túl érett gondolkodásra, és éppen ezért én magam is úgy vélem, hogy ez egy amolyan régi, tinédzserkori beidegződés lehet nálam. Tudjátok: nehogy már én is azt hallgassam, amit mindenki imád!

Jelen írásom főhőse, a Firewind zenekar gitárosa/főnöke, Gus G. is sokáig a számomra érdektelen muzsikusok táborát erősítette. Amikor 2010-ben feltűnt Ozzy oldalán, hirtelen úgy emlegették, mint a mester legújabb csodagitárosát, aki technikai szempontból talán még elődeinél is felkészültebb. Na, az ilyen jellegű ajnározás nekem általában éppen elegendő indok ahhoz, hogy egy zenészt örökre parkolópályára helyezzek. Persze az is lehet, hogy mélyen legbelül egy kicsit irigy voltam Gus-ra. Lássuk be, van is miért irigykedni a srácra, hiszen harmincéves korára mindannyiunk legtitkoltabb rocksztár-álmát valóra váltotta azzal, hogy az egyik legnagyobb heavy metal legenda mellett zenélhetett. És ha ez nem lenne elég, ráadásul egy igazi szívtipró alkat a pali, tudjátok, az a fajta, aki először dob egy csábos mosolyt a lányoknak, aztán villant egy technikás szólót a srácoknak. Sokáig úgy éreztem, hogy ez nekem egy kicsit túl sok a jóból, ez az ember biztos nem az én zenémet játssza!

Az ilyen „tiltólistás” zenészek kapcsán persze néha megjön a jobbik eszem, és ilyenkor elgondolkodom: mi lenne, ha nem egy tégla lenne az agyam helyén, és mégis adnék egy esélyt ennek az embernek? Általában jól szoktam kijönni az ilyen kísérletekből: annak idején például, szégyen vagy sem, a Pantera vagy a Black Label Society életművének megismerésére is elég nehezen szántam rá magam. Hadd ne kelljen leírnom, végül milyen jó döntésnek bizonyult megismerkedni Dimebag és Zakk Wilde munkásságával. Idén pedig a Firewind is feliratkozott az amnesztiában részesült csapatok közé.

Az egész úgy indult, hogy belefutottam a lemez egyik felvezető dala, a Welcome to the Empire klipjébe, és igencsak kellemesen csalódtam a bandában. Tudom, csúnya dolog az előítélet, de bennem egy „tizenkettő egy tucat” jellegű euro power banda képe élt, a szokásos szintiszőnyeggel, szupergyors és egyben szuper unalmas dalokkal, hiperdallamos gitárokkal és egy visítozó énekessel. Nos, ez a dal baromira nem ilyen. Akad ugyan egy kis hathúros bűvészkedés az elején, de ettől eltekintve egy meglehetősen keménykötésű, helyenként thrash-es tempókat diktáló nótával van dolgunk. Az énekes, Herbie Langhans stílusa pedig minden, csak nem visítozós, sőt, kimondottan agresszíven, acsarkodva énekli a verzéket, majd egy olyan refrént produkál, amely rögtön beleragad a hallgató fülébe. Nahát, mi folyik itt, kérem szépen? Lehet, hogy ez egy egész jó kis csapat? Még a végén kiderül, hogy Gus nem is olyan rossz gyerek, ha ilyen remek nótákat tud összekalapálni!

Most, hogy már többször is lepörgettem a teljes lemezt, kijelenthetem, hogy a klipes dal kapcsán nem egyszeri csodáról beszélhetünk. Szinte el sem hittem, hogy milyen könnyedén meggyőzött a csapat arról, hogy egészen eddig tévedésben éltem velük kapcsolatban. A Devour kitekert, kőkemény riffjeit hallgatva esett le végérvényesen a tantusz, hogy bármit is hittem korábban, ez bizony itt egy vérbeli underground power metal banda lemeze! Persze Gus szólóját hallva újra előtört belőlem az a fránya irigység: „Ejnye, fiam, Brutus! Bizalmat szavazok neked, és te így hálálod meg? Tudod jól, hogy én még a gitárakkordok neveit sem vagyok képes megjegyezni, és erre te egy ilyen szólót dörgölsz az orrom alá? Hát szabad ilyet?” Bizony, néha le kell nyelni a keserű pirulát, és elismerni, hogy aki jó, az jó.

Herbie Langhans

Nem lepne meg túlságosan, ha kiderülne, hogy a Rising Fire zenei alapjai még Ozzy számára íródtak. Ezek a modern, lüktető riffek simán felfértek volna a Scream lemezre, mondjuk, az már más kérdés, hogy az öreg hogyan tudott volna megbirkózni ezzel a nagyívű refrénnel. A Perfect Stranger nyitásánál már tényleg muszáj volt megemelnem a kalapom Gus tehetsége előtt: „Ez az, barátom, erről beszéltem! Látod, tudsz te úthenger riffeket is írni, ha akarsz! Szép dolog a virtuóz gitártudás, de ugye, hogy nem is olyan rossz érzés néha csak úgy izomból odavágni azzal a hathúrossal?”

Mivel Gus személyében egy görög származású gitárhősről beszélünk, talán nem meglepő, hogy emberünknek a kisujjában van az európai heavy metal összes fogása. Az Orbitual Sunrise galoppozó riffelése remek példa erre, de ezen a vonalon halad abszolút kedvencem, az Overdrive is, ami a billentyűs színezéseket leszámítva simán elmenne egy újkori Accept-dalnak. De baromi jól sikerült a lazább hangulatú, enyhén Scorpions-ízű Space Cowboy is. Istenigazából felsorolhatnám az összes dalt, mert az egész lemezen egyenletesen magas minőséget produkálnak a fiúk, egyedül a Longing to Know You című balladát érzem egy kissé jellegtelennek.

Most azt kellene mondanom, hogy ajánlom ezt az albumot a műfaj rajongóinak, de ettől inkább eltekintenék. Mivel ez már a kilencedik Firewind-lemez, feltételezem, hogy a nálam kevésbé fafejű metalosok már rég felfedezték maguknak a csapatot, és már amúgy is tűkön ülve várták az új anyagot. Ők nyilván azt is meg tudják majd állapítani, hogy a teljes életműhöz viszonyítva mennyire ragyog fényesen az új korong. Annyi azonban bizonyos, hogy nekem első találkozás gyanánt olyan kellemes meglepetés volt ez a lemez, hogy egy csapásra megváltoztatta a Gus-ról alkotott eddigi véleményemet. Ennek a srácnak mostantól a király arcok ligájában a helye.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 48 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*