Fear Factory: Demanufacture (1995)

Személy szerint nagyon bírom a súlyos metal riffek és az ipari zajok, ritmusok párosítását, pláne, ha ehhez még gitár- és/vagy énekdallamok is társulnak. Viszont soha nem éreztem késztetést arra, hogy nyakig merüljek az indusztriális fémzene embermentes világának legsötétebb bugyraiba, megelégszem azzal, ha időnként meglegyint a tíztonnás acélpöröly szele. És erre mindeddig kiválóan alkalmasak voltak az olyan előadók nyújtotta élmények, mint a Die Krupps, a White Zombie, a Laibach, a Ministry, a Nine Inch Nails, a Prong, Marilyn Manson vagy a Rammstein. És persze mindenekelőtt a Fear Factory.

A Los Angeles-i csapat első korszakának hangszeres szekciójáról is csak felsőfokon lehet beszélni, ám zenéjük legjellegzetesebb, más csapatoktól leginkább megkülönböztető jegye mégis Burton C. Bell éneke, aki a hörgést – általában a refrénekben – fülbemászóan dallamos énekkel kombinálja. Már bemutatkozó albumukon, az 1992-es Soul of a New Machine-en (amelyről Dávid Laci emlékezett meg itt) is többé-kevésbé rátaláltak saját hangjukra, és bár azon a lemezen is akadtak emlékezetes szerzemények (Martyr, Scapegoat, Scumgrief stb.), azt még inkább szimpla death/groove metal anyagnak nevezném.

Persze, az olyan nótákban, mint a Crash Test, a Lifeblind vagy a Natividad már megjelentek az ipari hanghatások, az egy évvel későbbi Fear Is the Mindkiller EP monoton, táncos ritmusú remixeiben pedig izgalmas arányban keverték a súlyosságot az elektronikával. E két album szintéziséből forrt ki aztán csúcsalkotásuk, a napra pontosan negyed századdal ezelőtt megjelent Demanufacture zenei világa, amelynek szintis, sampler-es, loop-os részeiért az a Rhys Fulber (Front Line Assembly) és Reynor Diego volt a felelős, akik – Bill Leeb-bel egyetemben – az EP remixeit is megalkották.

„Elsőként a Fear Is the Mindkiller-en sikerült megvalósítanunk azt, amit akartunk – nyilatkozta Dino Cazares gitáros. – Korábban nem volt meg hozzá a technológiai hátterünk, nem voltak olyan samplereink és régi típusú számítógépeink, amilyeneket Rhys használt. Ha meghallgatod az olyan régi indusztriális bandák anyagait, mint a KMFDM vagy a Ministry, azt figyelheted meg, hogy vesznek egy metal riffet, és azt ismétlik újra és újra. Mi is ezt próbáltuk tőlük ellesni.”

„Dino szerette volna felturbózni a Fear Factory muzsikáját – magyarázza Fulber. – Amikor eljött a következő lemez, a Demanufacture készítésének ideje, megkért, hogy még több elektronikus hangzást vigyek a muzsikájukba.”

„Volt egy víziónk arról, hogy hogyan kellene szólni a zenénknek, és eltartott egy ideig, mire megértettük, hogy miként tudunk eljutni erre a pontra – állítja a frontember Bell. – A Demanufacture idején pedig minden összejött ehhez, szövegileg, a koncepciót és hangzást tekintve is, a hangszerelés, a felvételek, minden.”

„Nem féltünk élni a lehetőségeinkkel – teszi hozzá Dino. – Ráadásul azt csináltuk, ami mindannyiunknak tetszett: nagyívű refréneket írtunk, és techno elemeket pakoltunk a nótákba.”

Az album megjelenését követően Raymond Herrerát többen is azzal „gyanúsították”, hogy dobgépet használt, olyan valószínűtlenül gyorsan és óramű-pontossággal pörögtek – mindenekelőtt – a lábdobok. Ami biztos, hogy az egyenletes tempót biztosító, úgynevezett click track-et és elektromos átalakítót, triggert is használt, amelynek segítségével kisebb erőfeszítéssel, ráadásul hallásra azonos intenzitással tudta produkálni a kétlábdobos sound-ot.

Bár a kreditlistán Christian Olde Wolbers neve is szerepel, a bőgős csak a lemez felvételeit követően csatlakozott a zenekarhoz. Akárcsak az előző két anyag esetében, itt is Cazares játszotta fel a basszusrészeket. A csapat zenei agya állítólag több héten át kísérletezett a gitárhangzással, mire rálelt a megfelelő sound-ra, arra, amit az albumon is hallunk.

A lemez zenei producere eredetileg a brit Colin Richardson volt, aki a csapat előző két albumának készítésében is ugyanezt a szerepkört töltötte be. Közte és a zenekar tagjai között folyamatosan nőtt a feszültség, mivel a szakember nem akart túlságosan eltávolodni a Soul of a New Machine hangzásvilágától.

„A dobsávok rögzítésével kezdtük, és ott még minden nagyszerűen alakult, ám amikor a hathúros hangszer került sorra, betonfalba ütköztünk – emlékszik vissza Dino. – Colin-nak nagyon nem tetszett a gitárhangzásom. Emiatt két hétig harcoltunk egymással, miközben egyetlen hangot sem rögzítettünk.” Richardson hajthatatlan volt, ragaszkodott ahhoz, hogy Cazares cserélje le a felszerelését, amire a muzsikus így reagált: „Baszd meg, ez az én hangzásom!”

„Nem akarok rosszat mondani Colin-ra, hiszen briliáns szakember, de azt éreztem, hogy nem egy irányba haladunk – magyarázza a gitáros. – Ha ő keverte volna az anyagot, úgy szólt volna, mint egy tipikus metal lemez. Mi viszont szerettünk volna kikerülni ebből a skatulyából. Az első mix borzasztó volt: a billentyűs hangszerek teljesen a háttérbe szorultak, mi viszont jóval hangosabbra szerettük volna venni őket. Ezért aztán visszavettük az irányítást: Rhys-szel és Greg Reely-vel folytattuk a keverést, és amikor az első így elkészült dalt meghallottuk, csak annyit mondtunk: Ó, istenem, ez az!”

A Demanufacture konceptalbum, amely egyes elemzők szerint egy ember lázadását, küzdelmét meséli el a robotok által irányított kormányzattal, a korrupt, technológiailag fejlett elittel szemben, s amelynek minden dala egy fejezet a főhős életéből. Mindez egyfajta futurisztikus díszletek közé helyezi a cselekményt, amelyhez olyan filmélmények adhatták az ihletet, mint a Terminator, a Szárnyas fejvadász vagy az 1984.

Cazares-ék szerint viszont az inspirációt sokkal evilágibb események jelentették számukra. „1990 és 1995 között számos csapás érte a városunkat – meséli a gitáros. – Tűzvész és áradások fenyegették, zavargások törtek ki, 1994-ben pedig egy nagy földrengés pusztított Los Angelesben és környékén. Láttunk fosztogatókat, embereket, akik fegyverrel lőttek egymásra, és a Nemzeti Gárdát, amelynek tagjai éjszakánként az üres utcákon járőröztek, Burt pedig képes volt arra, hogy élményeinket a Demanufacture szövegeiben is megjelenítse. Az album első mondata: ’Desensitised by the values of life…’, azaz ’Közömbössé váltam az élet értékei iránt…’ Ez volt az, amit akkor sokakon láttunk.”

„Egy ellenséges világ vett körül bennünket – erősíti meg Bell is. – A lázongásokat megelőzően tapintani lehetett a feszültséget az emberek között. Mindenki célpont volt. Senki nem bízott a rendőrségben. Emberek lapultak a háztetőkön, félautomata fegyverekkel a kezükben, készen arra, hogy megvédjék a javaikat. A Demanufacture dalszövegeiben ábrázolt világban éltünk, ember harcolt ember ellen, a saját túléléséért.”

Ennek megfelelően az albumot indító címadó nóta kellően brutális tétel: a vészjósló kezdés után kegyetlen gitárhang fűrészel, a dob szárazon, élettelenül pereg, viszont annak ellenére, hogy a dal nyitó riffjét a brit Total Guitar magazin szavazásán minden idők 19. legsúlyosabb gitárriffjének választották, nálam nem tartozik a lemez legemlékezetesebb szerzeményei közé. Nem úgy a rá következő Self Bias Resistor, amely a kedvenc Fear Factory-szerzeményem, mindenekelőtt a refrénje miatt:

„All these years they’ve tried to break you to your knees / Anger scours right through your veins / Now it’s time to put an end to all the lies / Now it’s time to take control of your life”

Ám az alkotásra a végén jó néhányszor elismételt „they have tried to break you” sor teszi fel a koronát. A folytatás is hasonlóan meggyőző: a Terminator 2 – Az ítélet napja című filmből vett hangmintával indító Zero Signal ismét csak a dallamos refrénnel és az azt felvezető verzevéggel hengerel:

„My life in disarray / And I fade away
I am down on my knees / Praying beyond belief / The silence deafens my ears / And welds the shackles onto my fears”

Zseniális a szintis színezés, és a zongora elhaló hangjai is kitűnően fokozzák a dal hatását, miközben Burton fájdalmas kiábrándultsággal ismételgeti, hogy „I am so numb” A filmes-zenés csiki-csuki pedig attól válik teljessé, hogy a nóta még ugyanebben az évben helyet kapott a Mortal Kombat című akciófilm soundtrack-jében.

Na, szerintem a Replica nyitó riffje és kezdő ritmusa az, ami joggal pályázhat a legkegyetlenebb dalindítás címre! Szinte leszakítja az ember fejét, ami a hangfalakból árad; ezt nem szabad és nem is lehet fél-hangerőn tolni!

A New Breed volt az első dal az albumon, ami zeneileg nem vett le a lábamról, és talán éppen ezért innentől kezdtem jobban figyelni a szövegekre, hogy ezek révén hogyan illeszkedik például ez a nóta vagy a számomra szintén egy fokkal halványabb Flashpoint a nagy puzzle-ba. És itt éreztem rá arra, hogy a muzsika az énektémával együtt adja vissza maximálisan azt, amit Bell-ék üzenni akartak. (Ez nyilván minden egyéb esetben is így van, ám én sokszor megelégszem csak a zene által kínált élménnyel.)

A Dog Day Sunrise az album egyik leglazább, leglágyabb nótája, a Head of David nevű csapat dalának feldolgozása, ami ha a zenét tekintve nem is feltétlenül, de témája okán nyilván illik ebben a világba. Az itt hallható orgona- és részben énektémát a billentyűs Reynor Diego és az énekes Bell közötti, a The Doors zenekarral kapcsolatos poénkodás szülte. A végig tiszta, dallamos ének és a szokatlan, tört ritmus miatt nekem kifejezetten tetszik ez a szám.

A Body Hammer-ben hangzanak fel először az indusztriális irányzatra oly’ jellemző hűvös kalapácsütések. A dallamosság ugyan itt is megjelenik a refrénben, ám nálam ez a dal valamiért mégsem harcolta be magát az élmezőnybe. A lemez utolsó harmada viszont ismét csak tökéletes. Ezt a felvonást a H-K (Hunter-Killer) nyitja. A Burton által többször is hangoztatott „I am a criminal!” a lemez egyik fő szlogenje, legemlékezetesebb kijelentése, de a mintegy második refrénként is felfogható „The machine is now alive / To wreak havoc in your lives / There’s no use to hold me back / I am ready to attack” sorok is a lemez nyerő tételei közé sorolják a dalt.

Érdekes ívet ír le a vallásos képmutatást célkeresztjébe állító Pisschrist: ipari zajokkal és egy zseniális riffel kezdődik, súlyosan pörgő tételként sodródik a már-már transzcendens végkifejlet felé, amikor is Burton sarokba szorít bennünket, hallgatókat a nagy kérdéssel:

„Crown of black thorns / Human skin, ripped and torn / Where is your savior now?”, azaz „Fekete töviskorona / széthasított emberi bőr / hol van most a Megváltód?”

Ebben a dalban szintetizálódik szinte minden, amit ezt megelőzően hallottunk. A csaknem tízperces Therapy for Pain pedig gyakorlatilag ennek a hangulatnak a folytatása. Akárcsak a Dog Day Sunrise, egy kicsit ez a szám is kilóg a képből, és nemcsak a hossza miatt: fájdalmas, lassú szerzemény, mindenféle zakatolás nélkül. Mint egy gyászzene vagy egy tudományos-fantasztikus film soundtrack-je…

Az általam itt felmagasztalt nagylemez után két évvel egy hasonlóan izgalmas album is napvilágot látott: a Remanufacture (Cloning Technology), amelyen néhány egyéb tétel mellett a Demanufacture dalainak elektronikusan felhabosított remixei kaptak helyet.

Az előző évezred végén, mint látható, nagyon beindult a banda szekere. Következő albumuk, az 1998-as Obsolete, amelyről Zozzie írt remek ismertetőt (itt olvasható), még sikeresebb lett, mint elődje, hiszen alkotásaik közül egyedül ez vált aranylemezzé az Egyesült Államokban. Mégis a Demanufacture az, amellyel Bell, Cazares és Herrera (talán még Olbers is) megváltotta belépőjét a Halhatatlanok Csarnokába. Azt gondolom, ez a ma harmincadik születésnapját ünneplő anyag a ’90-es évek egyik legjobb, legmeghatározóbb nagylemeze.