„Én is hallottam, hogy valaki a magyar Exodus-ként aposztrofált bennünket”

Bevíz Mihály gitáros az Exit zenekar történetéről – 1. rész

A szolnoki Exit 1986-ban alakult, és bő egy évtized alatt három nagylemezt, illetve két demót tett le a hazai thrash metal asztalára. Az egyik első zenekar voltak itthon, akik ezzel a stílussal próbálkoztak. Bemutatkozó albumuk egy igazi kordokumentum, nemcsak a zenehallgatók, hanem a szakma képviselői is kellemes emlékeket őriznek az Együtt a szeméttel címmel 1991-ben kiadott kazettáról. Ehhez elég elővenni a 2011-es CD-s kiadás booklet-jét, ahol többek között olyan nevek nyilatkoznak elismerően az anyagról, mint Kalapács József, Nagyfi László, vagy a Moby Dick Smicije. Bevíz Mihály gitáros szinte a kezdetektől alapember volt a csapatban, amelynek életútját az ő segítségével elevenítettük fel.

Szia! Köszönöm, hogy vállalkoztál a kérdések megválaszolására! Haladjunk időrendben! 1986., Szolnok, thrash metal. Elsőre mi jut eszedbe ezekről? Hogyan állt össze a zenekar, mikor ismerkedtél meg a stílussal, milyen volt ekkor metalosnak lenni egy vidéki városban?

Szia! Én köszönöm a felkérést. Az Exit nem thrash bandaként alakult, és én nem is voltam az alapító tagok között. 1986. május 16-án adták az első koncertjüket. Kezdetben inkább progresszív rocknak lehetett nevezni a zenekar irányvonalát. Láttam őket játszani, mert a mindenféle Iron Maiden- és AC/DC-képcserebere révén kapcsolatba kerültem Retekkel (Ratkai Miklós Exit-dobos), és kíváncsi voltam, hogy mit művelnek. Aztán volt, hogy gitárerősítőt kértek tőlem kölcsön. Nekem nagyon tetszett, amit csináltak. Szóval, amikor megjelent róluk egy cikk a gimnázium diákújságjában, kitettem az asztalra az újságot, ott kinyitva, ahol kép volt róluk, és eldöntöttem, hogy nekem ebben a zenekarban játszanom kell. Be is jött. Később próbáltam ugyanezt a Metallicával és a Tankcsapdával is, de nem jött össze. Lehet, hogy azon múlt, hogy róluk nem írt a gimis diáklap…

De komolyra fordítva a szót, úgy kerültem a zenekarba, hogy ’87-’88 telén beállított hozzánk Szebi (Szeberényi Attila Exit-basszusgitáros) és Retek, és mondták, hogy játsszam már el nekik a Master of Puppets-et a Metallicától és a Rime of the Ancient Marinert a Maidentől. Eljátszottam. Aztán mondták, hogy kellene nekik egy kisegítő gitáros, mert Németh Tamást, aki az addigi gitárosuk volt, behívták katonának. Mondtam, hogy szíves-örömest vállalom. Ha jól emlékszem, Kisújszálláson volt az első koncertünk, ’88 februárjában. Nem voltam éppen penge, de maradhattam. Ott már játszottuk a Metallicától a Seek and Destroy-t, amit én énekeltem. A végére beletettük azt a közönség-énekeltető részt, amit maga a Metallica csak évekkel később, ’93-ban csinált meg.

A thrash metallal igazából a Metallicán keresztül ismerkedtem meg. Már a Ride the Lightning-ot is felvettem a Petőfi rádióból, Komjáthy György műsorából, de igazából a Master of Puppets miatt kedveltem meg őket. És ezek szerint a stílust is. Egyszer a suliban egy téli szünet előtti osztályfőnöki órára vihettünk be a tantárggyal kapcsolatos dolgokat és mivel tudtam, hogy a Masteren van az Orion című szám, gondoltam, az beleillik a csillagászat témájába, de legfőképpen jó lesz a diszkós osztálytársaim megbotránkoztatására. Ez be is jött. Mondták, hogy vegyem ki. Az unokatesómtól kértem kölcsön a kazettát, és ha már nálam volt, azért végighallgattam egy párszor. A Leper Messiah volt az, ami nagyon megfogott, de persze idővel az egész lemez bejött.

Szóval a Metallicát, Anthrax-et, Megadeth-t, Exodust, Slayert ismertük és szerettük. Mindenféle másolt kazettákon és a rádióból felvéve tulajdonképpen minden megvolt. Ettől függetlenül nem volt olyan döntésünk, hogy mi mostantól thrash-t fogunk játszani. Mindig is röhögtünk azokon a zenekarokon, akik még egy hangot sem fogtak le, de már tudták, hogy milyen thrash-power-death-black-progresszív metalt fognak majd játszani, és mindezt persze egyszerre. Nálunk az volt, hogy valaki mondta nekünk, hogy az, amit játszunk, thrash. Mi meg mondtuk, hogy hát jó. Nem vettük sem dicséretnek, sem bántásnak – volt olyan ismerősünk, akinek a szájából ez szitokszó lett volna. Ezután Szebi egyik ismerőse, aki Suffocationt és hasonlókat hallgatott, megnyugtatott bennünket, hogy ez bizony nem thrash. Ettől sem rázott minket a zokogás. Játszottuk, ami nekünk tetszett, az emberek pedig annak hívták, aminek csak akarták.

1989-ben hoztátok ki az első demót, amivel kapcsolatban – számomra – ellentmondásosak a fellelhető információk. Tegyük tisztába a dolgot! Pontosan hány dal szerepelt a kazettán? Egyes adatbázisok szerint több feldolgozást is rögzítettetek, viszont ezek csak bizonyos példányokra kerültek fel. Mi az igazság? Emlékszel még az eredeti verzióra?

Az az igazság, hogy nem nagyon emlékszem erre a demóra. Én tőled kaptam meg. Amire emlékszem, hogy a szolnoki rádióban vettük fel, Matos Zoli (később Lady Macbeth) énekelt, Urbán Gábor dobolt és Papp Szilveszter volt a másik gitáros. A demón pontosan annyi szám szerepelt, mint amennyit küldtél. Aztán később az akkori koncertszervezőnk, Juhász Gábor, aki a szolnoki Helyőrségi Művelődési Otthon népművelője volt (és oda szervezett nekünk koncerteket) tette fel a demóra bónuszként az újabb és újabb számokat. Nekem sosem volt meg ez a demó.

A 2011-es gyűjteményes CD-re sajnos nem kerültek fel az első demófelvétel dalai. A gyűjtők így különböző fórumokon azóta is rendszeresen keresik a hanganyagot. Létezik még valahol jó minőségű változat az egykori hanganyagból?

Nekünk, mármint az Exit zenekarnak biztos, hogy nincs meg ez az anyag. Kerestünk olyanokat a Facebook-on, akiknek igen, de senki nem jelentkezett.

Az első albumotok 1991-ben, kazettán látott napvilágot. Hogyan kerültetek a Nagy Feró nevéhez köthető kiadóhoz?

Pap Béla, aki akkoriban a városi művház népművelője/koncertszervezője volt, ismerte Ferót, és ő ajánlott be minket neki. A Garázs válogatáslemezre is az ő segítségével kerültünk fel. Aztán, ahogy Feró a Garázsban játszotta az Együtt a szeméttel című számunkat, kezdett megtetszeni neki. Akkor eldöntötte, hogy kiadja az anyagunkat bakeliten, úgy, hogy az egyik oldalon mi leszünk, a másikon pedig egy Disznótor nevű zenekar. Ám a Disznótor valami miatt nem hajlott a dologra. Nekünk viszont nagyon tetszett az ötlet, és persze a nyakára jártunk Ferónak. Plusz ettől függetlenül is nagyon érdekeltek bennünket a Beatricével kapcsolatos történetek. Szebinek volt egy csomó koncertfelvétele tőlük, amiket rongyosra hallgattunk. Feró pedig nyilván ezekről is nagyon szívesen mesélt. Végül úgy alakult, hogy na jó, akkor kiadja a mi anyagunkat egyedül, amiből ugyan csak kazetta lett, mert éppen akkor történt a bakelitlemezről CD-re váltás, és CD-n csak az igazán ismert zenekarokat adták ki. Tehát bakelitet már nem adtak ki, CD-t pedig nekünk még nem – így maradt a kazetta.

Hogyan zajlott akkoriban a dalszerzés a csapatnál?

Én és Szebi írtuk az Exit ismert korszakának számait. Otthon kompletten összeraktuk a dalokat, tehát a saját szerzeményéhez ki-ki megírta a zenét és szöveget is, és aztán ezt betanítottuk a zenekarnak. Egy kivétel volt, a Mikor az élők a holtakat irigylik. Ott én írtam a szöveget és Szebi a zenét. Pontosabban a szöveg tulajdonképpen közös produkció volt. Mentünk Szebivel a szolnoki főutcán, borús, szürke nyári nap volt, szóval éppen nem látszott a nap. Erre Szebi mondta, hogy „olyan világvége hangulatom van”. Nekem pedig erről beugrott az a sor, hogy „a nap atomfelhő mögé bújik, kihűl és meghal”. Aztán ebből megírtam a szöveget, ami Szebinek megtetszett, és zenét írt hozzá.

Én úgy írtam a számok zenéjét, hogy az ötleteimet felvettem egy kazettára, aztán később, amik megtetszettek, azokat leszedtem, és aztán ezek újabb riffeket ihlettek, és a végeredményben sokszor már nem is szerepelt az indító ötlet. A szövegek pedig úgy születtek, hogy amikor eszembe jutott valami, leírtam a zsebemben található papírfecnik egyikére. Aztán amikor szövegre volt szükségünk, akkor előkerestem ezeket, és kifejtettem őket az adott számra igazítva. Szebinek pedig volt egy akusztikus gitárja, és azon játszogatva találta ki a zenéket. Elég érdekes ötletek származtak ebből, mert például az Üres kín kétszólamú szólója úgy született, hogy amikor tappingelt, a húr mindkét irányban (a húrláb felé, amerre normális a hangkiadás, és a hangszer feje felé, amin a hangolókulcsok vannak, és amerre nem normális a hangkiadás) adott ki hangot, így megadva a két szólam hangjait.

A korabeli hazai undergroundban rendkívül jó híre volt a felvételnek, a magyar Exodus-ként is emlegettek benneteket a kidolgozott, technikás gitárjáték miatt. Mekkora volt az érdeklődés ebben az időszakban a zenekar iránt? Milyen gyakran tudtatok koncertezni a ’90-es évek legelején?

Igen, én is hallottam akkoriban, amikor az Együtt a szeméttel gyűjteményes CD megjelent, hogy valaki a magyar Exodus-ként aposztrofált bennünket, pedig leginkább a Megadeth, az Anthrax és a Metallica hatott ránk. Sajnos nem koncertezhettünk annyit, amennyit szerettünk volna, bár Feró révén sok helyre eljutottunk. Játszhattunk a PeCsa fesztiváljain, a Ricse szabadtéri pecsás bulijain, sőt, a Rocktüntetésen is. De hívtak bennünket például a Kreator elé is előzenekarnak, ahol olyanokkal együtt léphettünk fel, mint a Moby Dick és az Aurora, vagy a Viszlát Iván fesztiválra, amely tulajdonképpen az első Sziget volt. Elvitt bennünket turnéra az Omen és az Akela is. Voltak nagy duhajkodások.

Erről jut eszembe, hogy Szabadkán együtt játszottunk az akkor még csak az első demóját megjelentető Sex Actionnel, ahol is mindkét brigádnak sikerült gyalázatosan berúgnia és eléggé összehaverkodnia is. Emlékszem, hogy Zana Zoli megkérdezte tőlünk, hogy ha ilyen durva zenét játszunk, akkor hogyhogy nincsenek tetoválásaink. Mutattam neki, hogy ilyen vékony karra? Erre ő: „Ceruzabélre is lehet írni.” De például ha Debrecenben játszottunk, a tankcsapdások mindig eljöttek megnézni bennünket. Volt olyan alkalom, amikor együtt jammeltük a Motörheadtől a Killed by Death-t.

Aki abban az időszakban bekerült a Garázsba, biztos lehetett benne, hogy ezzel országos ismertségre tesz szert. Feró több dalotokat is műsorra tűzte. A rádió és a Metal Hammer mellett milyen fórumokon tudtatok még megjelenni?

Több fanzine is készített velünk interjút, illetve írt az Együtt a szeméttel anyagról és a különböző demóinkról, de sajnos ennyi idő távlatából nem jut eszembe a nevük.

Milyen emlékeid vannak az Akelával és az Omennel közös turnékról?

Nagyon kedves emlékeim vannak. Az Akela első turnéján, ahová előzenekarnak hívtak bennünket, vendégeskedett Kalapács Józsi és Schmiedl Tamás is, akinek én lettem a keresztapja. Ugyanis én találtam ki a Smici becenevet. A turné szegedi állomásán történt, hogy a diákszálló aulájában ücsörgött, ahol a szállásunk volt. Ekkor mondták az akelások, hogy elnevezték Smidkének, én meg mondtam, hogy nem Smidke, hanem Smici. A koncert után a JATE klubba voltunk hivatalosak, ahol odáig fajult az ivászat, hogy egyszer csak mondták a kidobók, hogy ha azt a két nagyon részeg alakot nem küldjük ki, akkor kidobják mindkét zenekart. Mi Smicivel felháborodva kérdeztük, hogy kik azok, mert akkor elzavarjuk őket. Erre mondták, hogy ti ketten. Szóval kimentünk. Bár nemsokára mindkettőnket visszaengedtek. Aztán én hazafelé menet beugrottam egy szökőkútba, amiben nyakig ért a víz. Ez, mivel október vége és éjszaka, tehát csípős hideg volt, nem bizonyult túl jó ötletnek. Elég alaposan megfáztam. Viszont másnap Debrecenben léptünk színpadra, ahol feldolgozásként eljátszottuk a Megadeth-től a Holy Wars-t (ahogy azon a turnén mindenhol). Évekkel később mesélte Cseresznye (a Tankcsapda volt gitárosa), hogy azon a koncerten, az alatt a szám alatt ott csápolt előttem a második sorban.

Az Omen turné sok kedves emléke közül azt emelném ki, ami igazából csak mostanában esett le. Arra a fellépéssorozatra a brazil Viper zenekar is becsatlakozott, akikkel eléggé összehaverkodtunk. Sőt, mivel játszották az Iron Maidentől a Running Free-t, Egerben fel is szaladtam hozzájuk a színpadra vokálozni. A bulit követően az énekesük mondta, hogy ha csak ordítani tudok, akkor legközelebb inkább ne tegyem ezt. Csak amikor Andre Matos (Angra) halálhírekor felsorolták az egykori zenekarait, köztük a Vipert is, esett le, hogy egy később világszerte elismert énekessel álltam egy színpadon. Amikor Kiko Loureiro-val (jelenleg a Megadeth, korábban az Angra gitárosa) találkoztam, elmeséltem neki a fenti esetet, és mondta, hogy igen, ez tipikus Andre.

(holnap folytatjuk)

A cikk szerzője: Rattle Inc. 175 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*