Deep Purple: In Rock (1970)

(Egy bekezdés műhelytitok. Amikor itt, a szerkesztőségben év elején és menet közben elosztjuk egymás között, hogy ki melyik évfordulós albumról ír, nem szempont, hogy az adott lemezek mikor jelentek meg; sokkal inkább az dönt, hogy ki melyik anyagról emlékezne meg szívesen. Így aztán összejöhet az, ami most nálam is előállt, hogy míg májusban egy ilyen alkotás sem jutott nekem, és augusztusban sem fog, a júniusi megjelenések közül nyolcat is bevállaltam. Egy kicsit sűrű lesz, lehet, hogy egyik-másik júliusra fog átcsúszni, de vágjunk bele!)

Ha azt mondod, Highway Star és Smoke on the Water, én azt mondom, Speed King és Child in Time. Bár csaknem két év különbséggel jelentek meg, ráadásul ott van közöttük az 1971-es Fireball album is, az In Rock és a Machine Head számomra valahogy mindig összetartoztak, a Deep Purple pályafutásának két legragyogóbb ékkövét alkotják. Ha választani kellene közülük, ha csak egy hajszálnyival is, de valószínűleg az utóbbit hoznám ki győztesnek, ugyanakkor a sziklás albumnak is megvan a maga rocktörténeti jelentősége.

Az In Rock volt az első stúdióalbum, amelyen a hertfordi csapat a klasszikus felállásában szerepelt (az egy évvel korábbi Concerto for Group and Orchestra volt az első nagyszabású produkció, ahol együtt játszottak), és az In Rock-on kaptak helyet az első nagy Deep Purple-slágerek. Míg 1968-at és 1969-et nyugodtan nevezhetjük a csapat csikóéveinek, tanulóidőszakának, ez az album volt a belépő a ’70-es évekbe, a reflektorfénybe, alapozta meg a világhírhez vezető utat.

A zenekar elődjének tekinthető Roundabout-ot 1967-ben hozta létre Chris Curtis, a The Searchers nevű csapat énekese. Egy pszichedelikus rockot játszó szupergroupot szeretett volna összehozni, amihez akkori lakótársát, Jon Lord billentyűst, Ritchie Blackmore gitárost és Nick Simpert, a Deep Purple majdani első felállásának basszusgitárosát is sikerült megnyernie. A projekt nem volt hosszú életű, Lord-ék már a következő évben a botrányos viselkedésű és életvitelű Curtis nélkül folytatták. Számos énekest meghallgattak, köztük állítólag Rod Stewart-ot is, míg végül rátaláltak a Maze nevű csapat frontemberére, Rod Evans-re. Blackmore már 1966-ban látta az együttes egy németországi koncertjét, és le volt nyűgözve dobosuk, az akkor 18 éves Ian Paice játékától, úgyhogy őt is vitték. Ezzel együtt is volt a Deep Purple első felállása, bár egy rövid skandináv turnéra még Roundabout-ként mentek, és Ritchie csak ezt követően javasolta új névnek a Deep Purple-t, ami állítólag a nagymamája kedvenc dalának a címe volt.

Az első három album a szárnypróbálgatás, útkeresés mérföldkövei, nem igazán van rajtuk olyan saját nóta, amelynek bérelt helye lenne az együttes zenei panteonjában. Ráadásul a keresett útra csak azt követően sikerült rátalálniuk, hogy 1969-ben lapátra tették Evans-t és Simper-t, akiknek a helyét az Episode Six nevű csapat énekese és basszusgitárosa, Ian Gillan és Roger Glover foglalta el. A váltás állítólag nem a legkorrektebb módon történt: az új felállás tagjai titokban, Evans és Simper háta mögött találkoztak, és dolgoztak az új nótákon, mivel az előző line upnak még volt néhány lekötött bulija, amelyeket le kellett játszani. Végül úgy alakult, hogy Lord-ék 1969. július 4. még Evans-ékkel, rá hat napra viszont már Gillan-ékkel adtak koncertet.

Első közös alkotásuk, a The Royal Philharmonic Orchestrával közösen rögzített koncertlemez egy egyedülálló kísérlet, a zene pedig Jon Lord szerzeménye volt; a kvintett első közös dalai az In Rock albumban öltöttek testet. A tagok állítólag a kezdetektől abban állapodtak meg, hogy függetlenül attól, melyikük milyen mértékben vett részt az egyes dalok megalkotásában, valamennyi nótát közösen fogják jegyezni, és az utánuk járó jogdíjakat is egyenlő mértékben osztják el egymás között. Szép gesztus, és a rendszer állítólag mindaddig működött, míg ők így öten a ’70-es években együtt voltak.

Bizonyos szempontból balszerencsének nevezhetem, hogy a csapattal – lemezszinten – első ízben az 1980-as Deepest Purple válogatásalbum révén találkoztam. Miután erről már felvettem a Speed King-et és a Child in Time-ot, amikor később lehetőségem volt rá, az In Rock-nak csupán a maradék öt számát rögzítettem. Ezek voltak meg együtt, mint a lemez kevésbé ismert dalai. Az említett két nótát mindaddig külön kezeltem ezektől, amíg csak CD-n is be nem szereztem az In Rock-ot.

És persze, a két slágerszám is zseniális, ám a másik öt track így kaphatott egy különleges, egyéni ízt: valamiért sokáig ismeretlenek, izgalmasan újak maradtak számomra. És ahogy a Machine Head-ről sem a csapból folyó Highway Star vagy az ultramega klasszikus Smoke on the Water, hanem a Pictures of Home a kedvencem, így erről az albumról sem a Speed King vagy a Child in Time, hanem a Flight of the Rat.

Két dudás egy csárdában – ez jut eszembe a Deep Purple első korszakáról, amikor is az egymással versengő, zenei párbajt vívó két géniusz, Lord és Blackmore játéka elhomályosította a többiek fényét. Az ilyen vetélkedések jó esetben (ahogy itt is) kimagasló alkotásokat szoktak eredményezni, ám hosszú távon nem feltétlenül tesznek jót a csapategységnek.

Ezek a pengeváltások a dalok legemlékezetesebb, legizgalmasabb momentumai: ahogy Ritchie és Jon rövid szólói váltogatják egymást, majd sok esetben egy katartikus, az ellentéteket feloldó uniszónóba olvadnak össze. Már csak emiatt sincs rossz nóta a lemezen, mindegyik tartogat ilyenfajta zenei ínyencséget. Az anyag abban az évben méltó versenytársa volt a Black Sabbath azonos címet viselő albumának és a Paranoid-nak, a Uriah Heep Very ’eavy… Very ’umble-jának, vagy a Led Zeppelin III-nak, sőt, az említett alkotások összevetéséből – Black Sabbath fanként is – lehet, hogy az In Rock-ot hoznám ki győztesnek.

Nem mehetek el szó nélkül az emblematikus borító mellett sem, amely a tagok képmását az Egyesült Államok Dél-Dakota államában található Mount Rushmore gránitszikláiba faragva jeleníti meg. (A hegyoldalból eredetileg négy amerikai elnök, George Washington, Thomas Jefferson, Theodore Roosevelt és Abraham Lincoln arca néz vissza ránk.)

Az albumot „századszor” újrahallgatva, már a nyitó Speed King-ben konstatálom a remekül eltalált, zizegő gitárhangzást, és elmosolyodom, hallva a több hangon megszólaló, hol búgó, hol „csivitelő” Hammond orgonát, és Paice is feltűnően profin, hol erőteljesen ütve, hol dzsesszesen adagolja a ritmust. Bár alapvetően gitárcentrikus embernek tartom magam, ezen az albumon a legnagyobb élményt számomra Lord billentyűjátéka jelenti.

A több mint tízperces Child in Time az iskolapéldája annak, hogyan kell felépíteni egy dalt, hogyan lehet eljutni a lírai kezdéstől a legvadabb gitárszólóig, majd onnan vissza, a katarzis utáni ellazulás állapotába. Zseniális, ahogy a virgázó Blackmore-t Lord egy gyors dallammal magával rántja, és onnantól együtt játsszák a hangsort. Aztán persze még egyszer felpörög a dal, hasítanak Gillan legendás magas hangjai, jön egy kis őskáosz, majd szép lassan minden elcsendesül…

A frontember egy interjúban így emlékezett vissza a dal megszületésére: „Az egyik próbán Jon Lord eljátszogatott az It’s a Beautiful Day nevű csapat Bombay Calling című számának dallamával, én pedig csak úgy ráénekeltem egy szöveget. Könnyen jöttek belőlem a szavak, hiszen a hidegháború csúcspontján jártunk, és a nukleáris háború rémképének árnyékában éltünk.” Érdemes meghallgatni a Bombay Calling-ot, tényleg tök ugyanolyan a két dal eleje:

A Flight of the Rat-ben mindenekelőtt Lord staccato orgonajátéka és Blackmore wah-wah pedálozása tetszik. Meglepő megoldás a dal kétharmadánál a hirtelen leállás, amelyet követően Paice két kisebb „szólóban” is megcsillantja játéktudását.

Roger Glover basszusát leginkább a Living Wreck-ben lehet hallani, Lord-nak pedig újabb piros pont a dalban hápogó orgonahangokért. A záró Hard Lovin’ Man is az album legjobb nótái közé tartozik: egy jó kis galoppozós (metal) riffel indít, a hosszú instrumentális betéteket pedig rövid énekes részek szakítják meg. Ami a dal vége felé viszont számomra kifejezetten zavaró, az a sztereóhatással való játszadozás: ahogy eltűnik a zene hol a bal, hol a jobb fülemből, az nem izgalmas, hanem olyan, mintha technikai hiba lenne, vagy egy pillanatra megsüketültem volna. Érdekes adalék, hogy 17 évvel később a dal párja is elkészült, a The House of Blue Light albumon halható Hard Lovin Woman képében.

Bár csupán hét számot tartalmaz, a lemez játékideje így is meghaladja az akkoriban bevett, technikai korlátnak számító 40 percet (43.30). Érdekes döntés, hogy nem a „második vonalas” dalok egyikét hagyták le az albumról, hanem azt a Black Night-ot, amely így akkor csupán kislemezen jelent meg, holott mindmáig a Purple egyik legnagyobb klasszikusának számít.

Az album anyagát két lépésben vették fel. Először 1969 októberében vonultak stúdióba, majd amikor elfogyott az erre szánt pénz, egy kisebb kényszerszünet következett, és a munkálatokat csak 1970 áprilisában folytatták. Éppen ekkortájt történt, hogy a csapat amerikai kiadója, a Tetragrammaton csődöt jelentett, így bizonytalanná vált a lemez tengerentúli megjelenése. Végül a Warner Bros. vette meg tőlük az album kiadásának jogát.

1995-ben, a lemez 25. születésnapja alkalmából az anyagot nemcsak hogy újrakeverték és -maszterizálták, de az EMI által kiadott jubileumi korongra a Black Night és két további, sorlemezen addig kiadatlan nóta, a Cry Free és a Jam Stew is felkerült, amelyek ugyanúgy az In Rock készítésének időszakában születtek. A Bloodsucker-t pedig három évvel később Steve Morse gitárjátékával is felvették, és Bludsucker címmel a csapat 1998-as albumán, az Abandon-on szorítottak neki helyet.

Döbbenetes, hogy azt kell mondanunk: az album kereken (sőt, napra pontosan) fél évszázaddal ezelőtt látott napvilágot. Hogy anno tinédzserként egy alig több mint tízéves alkotásként hallgathattuk, ma viszont már… Ezzel együtt – frázis vagy sem – az anyag a mai napig frissnek hat, nem nyűtte el az idő vasfoga, és –főleg az instrumentális részek miatt – minden egyes alkalommal újszerű élmény hallgatni.

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Comment

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*