Bevallom, nem vagyok egy fanatikus black metal-fogyasztó, de van néhány alkotás, amely a hatása alá tudott keríteni. Ilyen az első négy Bathory lemez, vagy a Mayhem első anyaga, és a norvég Darkthrone jó néhány alkotása is. Az 1987-ben alakult horda először death metalt nyomatott. Első albumukon (Soulside Journey) hamisíthatatlan halálfém hallható, aztán a norvég fiatalok váltottak. Ennek okáról leginkább ők tudnának mesélni, de az biztos közrejátszott, hogy nem nézték jó szemmel a death metal hirtelen megnövekvő népszerűségét. Így második lemezükön már az a nyers, puritán, zajos black metal gyilkolja a lelkeket, ami azóta is rengeteg bandára volt és van hatással. A csapat létszáma néhány év alatt két főre csökkent, és a negyedik lemez óta ez nem is változott. Fenriz (Gylve Fenris Nagell) és Nocturno Culto (Ted Arvid Skjellum) immár 26 éve kettesben alkot a Darkthrone műhelyében.
A Panzerfaust már az ötödik albumuk volt, és számtalan alkotásuk közül nekem ez a legnagyobb kedvencem. Miért? Mert olyan rideg és embertelen, hogy minden hallgatáskor szinte a hideg futkos a hátamon, és azon töröm a fejem, hogy a francba tudott ennyi gyűlöletet lemezbe préselni ez a két huszonéves fiatal!? Minden hangszert Fenriz játszott fel, Nocturno Culto csak a vokált nyomta, viszont azt úgy, hogy a gyönyör ver gyökeret bennem, amikor hallgatom. Ilyen lélektelen, tömény gonoszságot árasztó, groteszk hangot még nem nagyon hallottam. Egyébként nem véletlen, hogy amikor első ízben pörgettem az albumot, ez a beteg orgánum volt az, ami legelőször megfogott. Na, de nézzük a dalokat!
Az első tétel, az En Vind Av Sorg egy nagyon gyors szerzemény, amely orkánként sodor el mindent az útjából. A gitár hangja néha olyan hatást kelt, mintha a jeges szél hangját hallanánk, amint az a hólepte fák között süvít egy erdőben. A második dal a Triumphant Gleam címet kapta. Itt már visszavettek a tempóból, és határozottan kivehető, hogy a fiúk nagy rajongói a Hellhammernek és a korai Celtic Frostnak. Mocskos, gúnyos riffek és totálisan primitív témák, amelyek lassú menetben őrlik fel az ember csontjait. Ezután következik a The Hordes of Nebulah, ami egy fájdalmasan keserű témával indít. A gitár vontatottan vánszorog, szenved, könyörög, miközben mi is már szinte fájdalmat érzünk. A dal végén egy kicsit azért feljebb kapcsolnak, hogy hamarabb átsegítsenek bennünket a túlvilágra.
A negyedik helyen találjuk a Hans Siste Vinter című dalt, ami szintén gyors tétel, de egy olyan varázslatos gitártémával, amely szinte mesél, és teljesen rabul ejti a hallgatót, aki gondolataiban már egy teljesen más világban találja magát. Meg is érkeztünk az ötödik nótához, a Beholding the Throne of Might-hoz, amelyben a srácok ismét megidézik a jó öreg Tom G. Warrior szellemét. Lassabb témával indítanak, de aztán jön egy kis tuka-tuka, csak hogy egy kicsit megtornáztassa a nyakizmainkat. Old school pokol a javából!!!
Na, de most jön csak az igazi próbatétel, mégpedig a hatodik szerzemény, a Quintessence képében, amely egyébként a leghosszabb dal a lemezen, a maga hét és fél percével. Az elején még semmi jele nincs az elmebajnak, egy hullámzó riff ringat bennünket hosszú karjaiban, és már kezdenénk álomba merülni, amikor beüt a téboly. Ugyanis a nóta felénél kiesik a srácok kezéből az irányítás, és szétesik, a porba hull minden. Nocturno Culto olyan hangokat ad ki magából, mint aki éppen idegrohamot készül kapni, a hallgató pedig csak azt érzi, hogy a lelke megpróbál kibújni az összeszorított fogsora között. Hehehe!! Szerencsére észbe kapnak, és nagy nehezen újra magukhoz veszik az irányítást, így ismét átadhatjuk magunkat a végtelen sötétség anyai gondoskodásának.
A záró tétel a Sno Og Granskog (Utfred), egy szintetizátorral elkövetett szomorkás szerzemény, amelyben emellett csak a dobok dübörgése és Fenriz norvég szavalása hallható. Gitárok nincsenek benne. Itt jegyezném meg, hogy az albumon három dalt norvég nyelven, négyet pedig angolul hallhatunk.
Egy pillanatra térjünk ki a borítóra, ami telitalálat, nem mellesleg pedig gyönyörű. A havas mezőn ágaskodó fenyők, háttérben a teliholddal, tökéletesen visszaadják az egész lemez hangulatát. Csodás!!!
Mivel a Panzerfaust megjelenése óta már 25 év telt el, és a csapat még mindig aktív, az azóta történtekre nem térnék ki. Az ugyanis már kész regény lenne. HEHEHE!! A Panzerfaust az egyik legnagyobb alapköve a black metal történelemnek. Végtelenül hideg, sötét és kíméletlen, mégis képes rá, hogy örökre rabul ejtse a hallgatót. Nem könnyű megbarátkozni vele, de nem is arra hivatott, hogy barátságokat kössön, hanem arra, hogy jeges sötétségbe taszítsa a világot. Nagyszerű alkotás!
Leave a Reply