Danzig: Danzig II – Lucifuge (1990)

Már jó ideje tervezem egy „Danzig-albumok rangsorolva” cikk megírását, de Glenn zenekarának már eddig is öt anyagáról emlékeztünk meg, másrészt nem feltétlenül volt kedvem az életmű minden egyes darabját végighallgatni. Maradjunk annyiban, hogy a dobogón nálam „Gonosz Elvis-ék” második-harmadik-negyedik nagylemezének van bérelt helye, az elsőséget eldöntendő pedig a ma harmincadik születésnapját ünneplő korongot és a Danzig 4 címet viselő alkotást küldeném a szorítóba.

Jómagam a Lucifuge album révén találkoztam először Glenn Danzig munkásságával, onnantól vettem fel a fonalat, csapatának 1988-as bemutatkozó albuma viszont máig nem tudott közel kerülni hozzám. Pedig azon szerepel legnagyobb slágerük, a Mother, plusz az Am I Demon, a Twist of Cain és még sorolhatnám, de az a lemez nálam valamiért a partvonalon kívül maradt, és a zenekar a második albumtól vált igazán érdekessé, izgalmassá számomra.

Az Egyesült Államok New Yersey államának Lodi városából származó banda sztorijának előtörténetét és első fejezeteit bizonyára sokan ismeritek, így ezzel nem is rabolnám hosszan az időt. Röviden: hősünk a Misfits nevű punk rock zenekarban szerzett nevet magának, amelynek – alapítóként, első körben – 1977-1983 között volt tagja. Ezt követően hozta össze a basszusgitáros Eerie Von-nal a Samhain-t, amelynek muzsikáját a kritikusok már inkább a deathrock és a horror punk jelzőkkel illették. A csapat első két nagylemeze és egy EP-je még a Glenn által alapított Plan 9 kiadó égisze alatt látott napvilágot. 1986-ban szerződtette le őket Rick Rubin a Def Jam Recordings-hoz, majd a rá következő esztendőben került sor a névváltoztatásra, csatlakozott a bandához John Christ gitáros és Chuck Biscuits dobos, és innentől indul a Danzig zenekar története. (A sztori ennél valamivel bonyolultabb, de a végeredmény ez volt.)

Glenn 1985-ben

Az eredeti koncepció szerint a Danzig egy projekt, egy szupergroup lett volna, amelynek minden egyes lemezét Glenn más zenésztársakkal vette volna fel. Végül úgy alakult, hogy az említett négyes vált a Danzig klasszikus felállásává, amely a csapat első négy (legjobb négy?) albumát jegyzi. Danzig-ék a punk/death/horror rocktól eltávolodva az új név alatt alapvetően doom-s, blues-os alapú muzsikát játszottak, amely nem nevezhető tisztán hard rocknak, sem heavy metalnak, s amelynek legfőbb védjegyei a frontember egyedi orgánuma, helyenként fátyolos baritonja, a fogós tempók és riffek, a sötét, nyomasztó hangulat, valamint a sokszor okkult tematikájú dalszövegek voltak.

Érdekes, hogy bár kereskedelmileg máig az 1988-as debüt a Danzig legsikeresebb albuma, a szakma az ezt követő Lucifuge-ot tartja a csapat legváltozatosabb, legizgalmasabb alkotásának. A kettő között sokat fejlődtek dalírás terén. „A Lucifuge készítésének időszakában már jobban ismertük egymást – árulta el egy interjúban a frontember. – Turnéztunk, és azon túl is sokat lógtunk együtt. A ritmusszekció sokkal feszesebbé, a zenekar pedig szimplán jobbá vált, ami a lemezen is érezhető volt.” Akárcsak a debütalbumnak, ennek a lemeznek a zenei producere is Rick Rubin volt, ám a korábbinál kedvezőbb csillag- és potméter-állásnak köszönhetően a hangzásbeli előrelépés is kézzel fogható volt.

Megjelenése előtt az anyag még a 777 munkacímet viselte. A Lucifuge a latin lucifugere ige felszólító módú alakja, magyarra úgy fordíthatnánk, hogy „menekülj a fénytől, a fény elől” („Girl, let’s flee the light / Diaphanous / Let’s slip into the night” – énekli Glenn a Girl című nótában). A Grand Grimoire című nagy varázskönyv szerint Lucifuge Rofocale egy démon, akit Lucifer nevezett ki a Pokol miniszterelnökének.

A lemez eredeti borítóján a négy zenész arcképe kapott helyet, ami többek szerint kísérteties hasonlóságot mutat a The Doors első albumának frontjával. A nemhivatalos és újrakiadásoknak köszönhetően azonban egy másik kép vált legalább ilyen ismertté: ezen a frontember szőrös mellkasa látható, amely előtt Glenn egy Danzig-koponyával díszített – állítólag fordított – keresztet markol. Az „állítólag” annak szól, hogy a fotóba ilyen szempontból nem igazán lehet belekötni: ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy az ujjakkal takart kereszt alsó vagy felső szára a hosszabb. 🙂

Bár a kreditek tanúsága szerint valamennyi dal zenéjét és szövegét Danzig írta, kötve hiszem, hogy társai ne tették volna hozzá a saját ötleteiket. A Long Way Back from Hell bevezetője például az úgynevezett zuhanóbombázó gitártechnikát alkalmazza. „Sokáig dolgoztunk a dal kezdésén, mielőtt rátaláltunk volna a megoldásra – emlékezett vissza később John Christ. – Valahogy olyan üresen hangzott, ám amikor Eerie belépett azzal a galoppozó basszusfutammal, hirtelen minden a helyére került. Egy csomó energiát adott a nótának, ami így a lemez egyik legjobb szerzeményévé vált.”

Rég volt, de úgy emlékszem, a lemez dalait három részletben vettem fel, vagyis több lépésben engedtem közel magamhoz. Ami egyben azt is jelzi, hogy akkoriban mely nóták tetszettek jobban és melyek kevésbé. A Long Way Back from Hell és a Snakes of Christ farkánál-fejénél összenőtt párosa például egyértelműen best of kategória. Előbbi az alapvetően „megfontolt” anyag leggyorsabb tétele, amely zseniális lassulással vált át a Snakes of Christ húzós-hipnotikus középtempójába. Utóbbi szerzeményben Glenn azt mondja el, szerinte hogyan forgatták ki az egyes vallásos csoportok, egyházak Krisztus tanításait. Danzig némi szarkazmussal több interjúban is felhívta a figyelmet a dal alapriffje és a Stone Temple Pilots két évvel későbbi slágere, a Sex Type Thing főmotívumának hasonlóságára.

A Killer Wolf a lemez első erősen blues-os beütésű szerzeménye, amelyben különösen figyelemre méltók Glenn torokhangjai és hajlításai. Hasonló a helyzet az I’m the One-nal is. Egyáltalán nem rock/metal nóta, talán itt érezhető a legjobban Elvis Presley, Jim Morrison, vagy éppen Howlin’ Wolf Danzig-re gyakorolt hatása. A dalt a csapat eredetileg a bemutatkozó albumhoz rögzítette, ám arról végül lemaradt. Mint azt John Christ elmondta, „hangulatában sokkal jobban illett a második lemezre. Laza nóta: csak némi gitár, ének, és egy kis lábcin a háttérben”.

A Her Black Wings az anyag egy újabb ékköve, az elejétől a végéig remekmű. Lüktető tempó, harapós gitársound, remek háttérvokál, egyszerű, ám annál hatásosabb refrén. Ahogy a lemez más tételeiben, itt is érzek egy csipetnyi dark/gót hatást, nem véletlen, hogy a dallamokat hallva a The Cult és a Type O Negative egyes pillanatai jutnak eszembe.

Ugyancsak kiemelkedő darab a Devil’s Plaything, amelynek western ballada-hangulatú kezdését, az egy szál gitárral kísért érzelmes éneket döngölős, szaggatott téma váltja, amelynek bizonyos pontjain Eerie Von bőgőjének is kiemelt szerep jut. A dal utolsó bő fél percét uraló óóó-zós vokál itt is nagyon bejön, és az Ördög játékszerét egyértelműen az 1990-es dalcsokor élmezőnyébe tolja fel.

A 777 ugyan az Armageddon Biblia szerinti értelmezéséről szól, műfajilag, hangulatilag ez is inkább western/blues muzsika, amit a slide gitár használata is megerősít. A Blood and Tears pedig egy Roy Orbison stílusában fogant ballada egy lány zátonyra futott kapcsolatáról és azt követő szenvedéséről. Szép dal, nemcsak Glenn egyik kedvence erről a lemezről, hanem az enyém is. A frontember talán itt énekel a legjobban, a torzított gitárszóló pedig kiválóan ellenpontozza a kompozíció alapvető finomságát.

Van viszont három olyan szerzemény az albumon – az A Tired of Being Alive, a Girl és a Pain in the World –, amelyeket hallgatva furcsa módon a mai napig van egy olyan érzésem, hogy „hát ezek meg mit keresnek ezen a lemezen?”. Mintha minden egyes alkalommal először hallanám őket. Jó, a Tired…-nek ismerős és kifejezetten hangulatos a refrénje, sőt, a dalvégi begyorsulás is pluszpontot ér. A Girl címadó nóta híján egyfajta programdal, és bár itt hangzik el a „flee the light” (lucifuge) felszólítás is, mégsem tartom kiemelkedő darabnak.

A Pain in the World kezdésében nem nehéz felfedezni a Black Sabbath örökségét, és ezek a lomha gitármenetek szinte az egész dalon végigvonulnak, hogy aztán egy Tony Iommi-éktól sem idegen gyorsulásnak adják át a helyüket, ezzel némiképp összezavarva, és egyben felrázva a komótos bólogatásba révedt hallgatót. Nálam ebben a számban egyértelműen a hangszeres részek viszik el a pálmát, Glenn énektémáit a korábbiakhoz képest szürkébbnek érzem.

Annak idején, amikor még a thrash és alapvetően a metal keményebb vonalának bűvöletében éltem, a Lucifuge nyugisabb pillanatait furcsának, műfaj-idegennek éreztem. Csak most, ősz fejjel tudom igazán értékelni az anyag merész, izgalmas sokszínűségét. Az album azonban már akkor is jó apropót szolgáltatott ahhoz, hogy fokozott kíváncsisággal forduljak a csapat rá következő alkotásai felé. Akárcsak a ’92-es How the Gods Kill, a rá két évre megjelent Danzig 4 album is nagy kedvencem. Előbbi felvételei során Rick Rubin egy sorral hátrébb lépett, és maga Glenn ült a hangmérnöki székbe, a negyedik albumra azonban visszaállt a szokásos szereposztás.

Azt gondolom, a negyedik nagylemezig tartott az együttes karrierjének plató-szakasza: bár későbbi albumaik többségét is kedvelem, azokkal már nem tudták megismételni ’90-’94 között született alkotásaik színvonalát és sikerét.

A cikk szerzője: Coly 894 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*