Cloven Hoof: Age of Steel (2020)

Örvendezhetnek az obskúrus metal bandák hívei, ugyanis a Cloven Hoof személyében ismét egy elfeledett NWOBHM-veterán adott életjelet magáról. A banda első lemeze nem éppen tegnap, 1984-ben jelent meg, és ezen még vérbeli brit heavy metal hallható, azonban a második albumtól kezdve már a jóval amerikaibb hangzású power metal mellett kötelezték el magukat. Érdemes megemlíteni velük kapcsolatban, hogy az első lemez idején a csapat tagjai elég egyedi kosztümöket viseltek, és olyan elvarázsolt művészneveket használtak, mint a Water, a Fire, az Air vagy az Earth. Ez is mutatja, hogy manapság már nincs új a nap alatt, így például a mostanság rendkívül népszerű Ghost zenekar (nem is annyira névtelen) Nameless Ghoul-jai sem tartoznak a rockvilág legeredetibb húzásai közé.

A második lemez idejére a csapat imázsa és zenei stílusa egyaránt letisztult, el is készítették pályájuk első csúcsalkotását, a kiváló Dominator albumot. A folytatás sem sokat váratott magára, ám hiába sikerült kiválóan a hármas sorszámú A Sultan’s Ransom lemez is, a csapatnak sehogy sem sikerült szintet lépnie. Három remek album sem volt elég ahhoz, hogy ki tudjanak emelkedni az ismeretlen bandák tengeréből, nem csoda hát, hogy a kilencvenes évek elejére fel is adták a reménytelennek tűnő küzdelmet.

A kétezres évek közepén persze megtörtént az elmaradhatatlan újjáalakulás, azóta Lee Payne basszusgitáros számít a csapat vezetőjének. Mondjuk, egyedüli alapítótagként nyilván nem volt túl nehéz kiharcolnia magának ezt a megtisztelő pozíciót. Becsületére legyen mondva, hogy remekül ellátja a feladatát, ugyanis a folyton változó tagság ellenére is egész aktívnak mondható a banda, a feltámadás óta immár negyedszerre jelentkeznek friss nagylemezzel.

Lee Payne

Az Age of Steel formájában ezúttal egy konceptalbumot kaptunk a csapattól, méghozzá nem is akármilyen sztorival… A fiúk úgy döntöttek, hogy újra előveszik a Dominator lemez címszereplőjét, és az új albumon folyatják annak történetét. Egész pontosan úgy szól a fáma, hogy a főhőst genetikailag újraélesztik, hogy halált és pusztulást szabadítson a Galaxisra. Ezt most inkább nem kommentálnám, maradjunk annyiban, hogy nem egy Operation: Mindcrime mélységű történetre kell számítani.

A sztori egyszerűsége engem nem tántorított el a lemeztől, mert több száz kardos-sárkányos metal dalszöveg után már nem ver le a lábamról a tudat, hogy a kedvenc csapataim valószínűleg sosem fognak irodalmi Nobel-díjat kapni. Ami sokkal inkább érzékenyen érintett a lemez első meghallgatása során, hogy a zenébe ezúttal beférkőztek az általam nem igazán kedvelt hangulatfokozó szimfonikus elemek. Nem tudom miért, de az úgynevezett szimfo-metal zenekarok nekem már a kezdetektől fogva giccsesnek, művészkedőnek tűntek, és az évek során egyetlen kedvencet sem sikerült avatnom ebből a vonulatból. Amikor egy ilyen csapat mindennek tetejébe egy énekesnő csatasorba állításával próbál házalni, hozzám jobb, ha be sem csengetnek, mert még Jehova tanúit is hamarabb végighallgatom, mint őket. A fentiekből adódik, hogy mindig húzom a számat, ha a kedvenc zenekaraim valamelyike ilyesmivel próbálkozik.

Már itt az elején lelövöm a poént azok számara, akik hozzám hasonlóan ódzkodnak az effajta stíluselemektől: nyugodtam meg lehet hallgatni a lemezt, egyszer sem esik át a csapat a ló túloldalára, nincs vendég operaénekes, sehol sem torkollik bombasztikus giccsparádéba a produkció. A zenébe csempészett hangulati elemek jelenléte tehát nem hiszem, hogy gondot fog okozni a csapat hívei számára, ellenben az albumra jellemző áthallások, ismerős megoldások sokasága szemet szúrhat egyeseknek.

A Bathory egy drámai hatású intróval kezdődik, majd beindul a metal-gépezet, és egy kétlábdobos tempókban gazdag, agresszív dallal állítanak emléket a fiúk a hírhedt erdélyi grófnőnek. Ez teljesen rendben is lenne, ha nem motoszkálna folyamatosan az emberben fejében a gondolat, hogy ezt már hallotta valahol. Mert az indítás azért elég komoly egyezést mutat a német Bonded zenekar idei lemezének nyitónótájával, a dal vége felé pedig bedobnak egy olyan gitárdallamot, amiről elég könnyű megállapítani, hogy az Iron Maiden-féle Afraid to Shoot Strangers inspirálta. És ez még csak a kezdet, mert ez a bizonyos déjá vu érzés a későbbiek során is igen gyakori vendég lesz.

Az Alderley Edge indítása egyből a nyakunkba zúdítja a második adag vasszűz-fröccsöt, olyannyira, hogy ezt nem is tudom ihletmerítésnek nevezni, ez itt már konkrét újrahasznosítás. Esküszöm, itt már arra számítottam, hogy az énekes George Call felvázolja nekünk a főszereplő Dominator családfáját, amiből majd kiderül, hogy ő bizony nem más, mint a hetedik fiú hetedik fia. Ha már szóba került George, az ő produkciója egészen elképesztő. Ahogy a párom fogalmazott: „Most vagy Dickinson énekel, vagy valaki, akinek a hangja 99 százalékban megegyezik az övével.” Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátenni. Maga a dal egyébként nagyon jó, csak időnként már azon töpreng a hallgató, hogy a csapat miért nem nevezte nevén a gyereket, és miért nem adta inkább az Age of Iron címet a lemeznek.

Szerencsére az Apathy visszahozza az előző lemezek nyersebb, és ami még fontosabb, jóval egyedibb stílusát. Jó kis galoppozós, súlyos nóta. Nem mondom, elég erősen indult a lemez, de azért mégiscsak jobban esik a csapat saját hangját hallani. Ugyanilyen remek dal a Touch the Rainbow is, amiben újra előkerül Steve Harris-ék hatása, ám ezúttal jóval egészségesebb mértékben. A lemez második felétől kezdve szerencsére már nem kell kényelmetlenül fészkelődnünk a túlzottan is ismerős dallamok hallatán. Az Ascension menetelése, vagy a Judas remek refrénjének hallatán azért elégedetten csettinthetnek a csapat régi hívei. Na jó, a Gods of War-ban befigyel az I’m Alive dallama a Helloween-től, de ezen már tényleg nem érdemes fennakadni, főleg hogy utána rögtön a lemez egyik legjobb tétele, a Victim of the Furies következik a sorban. Akik csak úgy, kíváncsiságból szeretnének belehallgatni az albumba, azok mindenképpen ezzel a dallal kezdjék.

Tulajdonképpen úgy is összegezhetném a fent leírtakat, hogy a Cloven Hoof megírta a Havok idei lemezének heavy metal megfelelőjét. Ez esetben is egy olyan albumról beszélhetünk, ami kiválóan sikerült ugyan, ám a nagyszerűségét nem kis mértékben a másoktól kölcsönvett alapanyagnak köszönheti. Hogy ez kit mennyire zavar, az teljesen egyénfüggő, engem nem annyira lomboz le a dolog. Én csupán egy fél pont levonással jelzem a banda felé, hogy hiába vagyok a rajongójuk, azért nekem is van fülem. A másik hiányzó fél pont pedig abbéli reményeimet fejezi ki, hogy a csapat minél hamarabb visszakanyarodik a sallangmentes power metal irányába. Nem szeretném, ha ők is arra az ösvényre tévednének, ahol már több a bombaszt meg a hegedűszó, mint a nyers erő. Az Age of Steel esetében persze szó sincs ilyesmiről, mert összességében tényleg egy remekül sikerült lemez, ami egy jó ideig így is biztos pontja lesz a lejátszási listámnak.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 51 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*