Ki gondolta volna a ’80-as években a Vengeance nevű holland heavy metal csapat nyurga, több mint két méter magas gitárosáról, Arjen Anthony Lucassen-ről, hogy egykor egy új műfaj szülőatyja, vagy legalábbis úttörője lesz? Akkor talán még ő maga sem. Ám mire 1993-ban szólókarrierbe kezdett, már összeállt fejében a koncepció: többé-kevésbé összefüggő történeteket szeretett volna elmesélni, számos vendégénekes és hangszeres közreműködésével. E produkciók zeneileg a progressziv rocktól a power metalig terjedő skálán mozogtak, a megszólalást pedig Lucassen-ék folk-, elekronikus, valamint klasszikus zenei motívumokkal és hangszerekkel színesítették. Így született meg a metal opera.
Arjen az általam vele készített interjúban (amely itt olvasható) elmondja, hogy rockoperák persze már korábban is léteztek, a metal műfajában pedig a Queensryche 1988-as Operation: Mindcrime albumát tekinthetjük az úttörőnek, bár Tate-ék még jóval kisebb szereplőgárdával dolgoztak.
Lucassen új csapata, az Ayreon tulajdonképpen egy zenei projekt, amelynek egyik leglényegesebb jellemzője a folyamatos változás. A szereplőgárda lemezről lemezre cserélődik, köztük csupán néhány visszatérő vendéget és többé-kevésbé állandó partnert találunk. Utóbbiak közül az első helyen a dobos Ed Warby-t említhetjük, aki a ’98-as Into the Electric Castle óta erősíti Lucassen csapatát. Üdítő kivételként a Universal Migrator duplaalbum ma jubiláló első részében éppen nem ő, hanem Anneke van Giersbergen férje, Rob Snijders üti a bőröket.
Már az első Ayreon alkotás, a 1995-ös The Final Experiment is 13 énekest – köztük ismertebb, nem holland neveket (Lenny Wolf, Ian Parry) – és hét hangszerest vonultatott fel. A másodikként érkező, ’96-os Actual Fantasy valamennyire visszavett a kezdeti lendületből: a létszámot és a nagy neveket illetően is szerényebb szereplőgárdát vonultatott fel, ráadásul nem is összefüggő történetet mesélt el. A kiadók ekkor még nem igazán kapkodtak a produkció, a metalrajongók pedig az Ayreon lemezei után, úgyhogy Lucassen akár el is bizonytalanodhatott, hiszen 1997-ben egy rövid időre visszatért egykori zenekarába, ám úgy tűnik, ez idő alatt sem adta fel az álmait, ugyanis egy évvel később már az áttörést, mi több, hangos sikert hozó Into the Electric Castle-nek örülhettek az irányzat kedvelői.
A csaknem 105 perces, A Space Opera alcímet viselő alkotás személyes kedvencem Arjen-éktől; a lemez fényét olyan vendégművészek emelik, mint Anneke van Giersbergen (korábban The Gathering, ma VUUR), Sharon den Adel (Within Temptation), Fish (Marillion), vagy Damian Wilson (Threshold). Itt jegyzem meg, hogy az Ayreon albumain hallható sztorik többségükben ugyanabban a sci-fi univerzumban játszódnak, kapcsolódnak egymáshoz, időnként visszautalnak, vagy megelőlegezik a történetfolyam egy későbbi eseményét.
Az időközben zeneszerzővé, multi-instrumentalista előadóművésszé és producerré előlépett Lucassen és alkalmi csapata ezzel az alkotással igen magasra tette a lécet. Mivel lehet túlszárnyalni az ITEC varázslatos hangulatát, zsenijét? – járhatott akkoriban mindenki, így Arjen fejében is. Egy hasonlóan emlékezetes dalokat tartalmazó, legalább ilyen hosszú, s ha lehet, még nagyobb neveket felvonultató alkotással. Ez lett a monumentális Universal Migrator dupla album, amely már koncepcióját tekintve is szolgált néhány újdonsággal.
Először is, úgy alakult, hogy Arjen tarsolyában két teljes lemezre való muzsika gyűlt össze, a dalok pedig hangzásilag és hangulatilag is két, egymástól viszonylag jól elkülöníthető tömböt alkottak. Így aztán az első album, a The Dream Sequencer lágyabb muzsikát, atmoszferikus progresszív rockot rejt, míg a másodikként megjelent Flight of the Migrator jóval keményebb, heavy metalosabb témákkal operál. Arjen azt is eldöntötte, hogy a két részt külön, egy hónap eltéréssel jelenteti meg, azt gondolva, hogy rajongóbázisa is progresszív rock- és heavy metal kedvelőkre oszlik, akik így választhatnak majd a kétfajta keménység és hangulat között. Nagy meglepetésére azonban a közösség tagjai mindkét lemezt egyformán vették és szerették.
A monstre, csaknem 136 perc össz-játékidejű produkció első felvonásához Lucassen-nek olyan neveket sikerült megnyernie, mint Lana Lane, Floor Jansen (Nightwish, akkor még After Forever), Johan Edlund (Tiamat), Damian Wilson (Threshold), Neal Morse (Spock’s Beard), Erik Norlander (Lana Lane), vagy Clive Nolan (Arena, Pendragon stb.).
A dramaturgia a korábbiakhoz képest annyiban változott, hogy ez alkalommal – Lana Lane-t kivéve – minden énekes csak egy dalt ad elő, szemben például az Into the Electric Castle-lel, ahol az egész történeten párbeszédszerűen vonulnak végig az egyes hangok, karakterek.
A Universal Migrator két része egy éonokon és az Univerzumon átívelő időutazás történetét meséli el különböző nézőpontokból. 2084-ben, az utolsó háború során a Föld lakói szinte kivétel nélkül elpusztultak, egy maroknyi túlélő pedig a Marson alapított kolóniát. A gyarmatosítók tartalékai idővel szép lassan elfogytak, az ő és leszármazottaik sorsa is az elmúlás volt, az emberi fajra pedig a kihalás várt. Száz év telt el, amikor a Dream Sequencer albummal bekapcsolódunk a történetbe. A névtelen főszereplő (szimplán gyarmatosítónak, gyarmatlakónak nevezik) az utolsó élőlény a Marson, aki maga soha nem látta a Földet. Az egykori marsi kolónia tudósai a közösség szórakoztatására korábban építettek egy időgépet, a Dream Sequencer-t. Hősünk kipróbálja a szerkezetet, amely hipnózis segítségével mutatja meg neki előbb marsi ifjúkorát (My House on Mars), majd korábbi életeit.
A dalok mindegyike egy-egy ilyen előző életet villant fel. A főszereplő így megélheti egy nő halálát az utolsó földi háborúban (2084), illetve az 1969-es holdra szállást (One Small Step). Ő a zászlóvivő Rembrandt híres, 17. századi festményén, az Éjjeli őrjáraton (The Shooting Company of Captain Frans B. Cocq). I. Erzsébet királynőként ott áll Anglia tengerpartján, miközben hajóhada elvitorlázik, hogy legyőzze a spanyol Nagy Armadát (Dragon on the Sea). Ő az a maja lány, aki a 8. században szemtanúja a tikali Nagy Jaguár Templomban végzett véres áldozati szertartásnak (Temple of the Cat). Egy élet (dal) erejéig a középkori dalnok, a már a The Final Experiment albumon is feltűnt Ayreon bőrébe bújik (Carried by the Wind). Jelen van a Stonehenge-szentély építésénél (And the Druids Turn to Stone), legelső megtestesülése pedig nem volt más, mint az első ember a Földön (The First Man on Earth).
A Dream Sequencer Lana Lane hangján instruálja a szerkezetbe befekvő főszereplőt, majd Eric Norlander hipnotikus szintetizátorhangjaival kezdetét veszi a több mint egyórás lebegés. Senki ne számítson zúzós riffekre; az a zenei világ, amelyre az Ayreon muzsikusai kitárják a kaput, mindenekelőtt a ’70-es évekbeli Pink Floyd-éval rokon. Az elektronikus billentyűs hangszerek dominálnak, a finom gitárhangok is ezekhez igazodnak. A témák azonban nagyon is kézzel foghatók: nemcsak a refrének, hanem a verzék és az átkötő hangszeres témák is dallamosak, könnyen jegyezhetők. A dalok elringatnak, elvarázsolnak, pókháló-vékony hangulatburkot szőnek körénk.
A My House on Mars vezérfonala Johan Edlund senki máséval össze nem téveszthető orgánuma. Kellemes meglepetés volt számomra Floor Jansen vokálozása, amely bizonyos tónusaiban Anneke van Giersbergen hangjára emlékeztet. A dalok – mint egy film jelenetei – gyakorlatilag szünet nélkül folynak át egymásba. A One Small Step-et a remekül eltalált szinti- és gitárhangzás, a hangulatos női vokál, valamint az asztronauta Neil Armstrong itt refrénként elhangzó, klasszikussá vált mondata (One small step for man / But a giant leap for mankind) emeli az album legjobb szerzeményei közé. Hasonlóan nagyszerű a The Shooting Company of Captain Frans B. Cocq című tétel a Beatles hangján megszólaló, barokkos alaptémája és lüktető ritmusa.
Minthogy a „darabban” I. Erzsébetet is Lana Lane személyesíti meg, itt egy kicsit már soknak érzem az amerikai énekesnő szerepeltetését. Több-kevésbé ugyanazt hozza, mint saját lemezein, így ha őt akarom hallani, felteszem a Queen of the Ocean-t vagy a Secrets of Astrology albumot. Aki viszont Floor Jansen-hez hasonlóan meglepetést okozott, az a Temple of the Cat-ben hallható Jacqueline Govaert, aki abban az időben a holland pop punk/alternatív rock csapat, a Krezip frontembere volt. Selymes, kissé rekedtes hangja van, nagyon jól énekel. A dal hangulata viszont abszolút nem „majás”, inkább középkorias, a fúvóshangszer például Zeffirelli alkotását, a Napfívér, Holdnővér című 1972-es filmklasszikust juttatta eszembe.
A Carried by the Wind-ben is marad a régies feeling, ráadásul a trubadúr szerepét itt maga Lucassen vállalta magára, aki egyáltalán nem vall szégyent a főállású vokalisták mellett. Ami még nagyon tetszik itt, az az önmagába újra és újra visszatekeredő, ismétlődő szintitéma. Az egyik legnagyobb kedvencem erről a lemezről azonban nem ez a nóta, hanem a The First Man on Earth, amelynek hangzása, ritmusa is nagyon retró, filmzeneszerű, Beatles-es, Saigon Kick-es, a végén Pink Floyd-os gitárral. A dal utolsó másodperceiben, az űrhangok kaleidoszkópszilánkjai között állítólag elhangzó (nem igazán érthető) utolsó mondatok pedig mintegy felvezetik a metal opera folytatását:
„Újra a 22. században vagyok, visszatértem a Dream Sequencer belsejébe. Elfáradtam ugyan, de többre vágyom. Még messzebbre akarok visszamenni az időben…”
S hogy mi történik ezután? Egy hónap múlva kiderül.
Leave a Reply