Anthrax: Spreading the Disease (1985)

Hihetetlen, de ez is elkövetkezett! Az Anthrax második nagylemeze a 35. születésnapját ünnepli 2020-ban! Már ilyen hosszú ideje élvezhetjük a Scott Ian Rosenfeld gitáros vezette New York-iak örökbecsű alkotását! (Lelkesedésemet mindjárt meg is indoklom.) 😉

Egyes források szerint 1984 végén, mások szerint 1985 elején igazolták le a részben irokéz indián, részben olasz származású Joey Belladonnát az énekesi posztra, amely vérfrissítés igencsak jót tett a zenekarnak. Az új frontember első bemutatkozása a ’85 februárjában kijött Armed and Dangerous EP-n történt. Őszintén szólva a helyzet az, hogy imádom az Anthrax első, Fistful of Metal című albumát Neil Turbin-nel. Rongyosra hallgattam annak idején a Congress márkájú kazettára másolt műsort, mielőtt LP-n is beszereztem volna. Nem gondoltam volna akkor, hogy sikerülhet még annál is jobbat készíteniük. Rám cáfoltak! Ha Turbin teljesítményét ötösre osztályozom (mert megérdemli), akkor Belladonnáét csillagos ötösre, dicsérettel megfejelve.

Ám nem csupán miatta lett a Spreading the Disease minden idők egyik legnagyobb speed/thrash lemeze, a többiek is szintet léptek az előző esztendőkhöz képest. Egy thrash albumot el lehet darálni tisztességgel, de szinte minden egyes pillanatába remek dallamokat varázsolni már nem is oly könnyű. No, ez az, ami megkülönbözteti, kiemeli őket a szürke masszából. Nem csupán korrekt iparos munkát hallunk ebben a szűk 44 percben, hanem rengeteg megjegyezhető témát, változatos ritmusokat, életteli játékot.

Rögtön lefektetik az alapokat, amint az első, bevezető taktusokból egy energikus pörgetés-sorozat után magasabb fokozatba kapcsolva kibontakozik az A.I.R. Charlie Benante valósággal szétveri a dobszerkót, Scott Ian védjegynek számító, veszett ritmusozása jól fekszik Frank Bello húrszaggató basszusfutamaira. Még az első lemez felvételei előtt, az Overkillből 1983-ban érkezett gitáros fickó, Dan Spitz kegyetlenül nyűvi a hathúrost. Amennyire kistermetű, annyira hatalmas szólókat ereszt el. Scott-tal kiválóan érzik/értik egymást, ez valamennyi közösen elkészített albumukon átjön. A koncerteken nem kevésbé, ahol vagy őrült módjára headbangelnek, vagy keresztül-kasul feltúrják a színpadot, valósággal felrobbantva azt. Belladonna úgyszintén hozzáteszi a magáét; kiváló énektechnikájával csúcsra járatja a produkciót.

Bello alapozásával indít a Lone Justice, a számomra megunhatatlan, örök kedvenc. A verzékben (is) remeklő Joey egy heavy metal hőstenor! Ráadásul 35 éve fújom kívülről a megadallamos refrén szövegét. S ha ez még nem lenne elég, az utolsó ismétlések alatt Dan keze ismét elsül; az ének alá „improvizálva” díszíti az amúgy is óriási vezértémát.

„It’s time for your medication, Mr. Brown” – szól a csinos nővérke, mire mániákus röhögés a válasz. A gyengeelméjű Brown úr beteges örömkitörése után már szaggatnak is a gitárok egy alapvetően középtempós, ám méregerős, a refrén alatt rendre beinduló nótában, ami mi más lehetne, mint a Madhouse! A „slágerhez” nagy sikerű klipet is forgattak, amelyben élvezettel mókáztak a srácok.

Náluk nem felvett póz a hülyeség (Scott Ian és Charlie Benante)

Következzék egy csipetnyi keleties prüntyögés, metálos-berkekben elhíresült szófordulattal élve „maharadzsás fikcsi” (valójában maharadzsás figcsi, azaz figura, amely kifejezést Szekeres Tamás alkotta meg egy Hammeres hangpróbán, cirka 30 évvel ezelőtt). Tehát hangulatos, indiai motívumok csordogálnak az S.S.C. címre keresztelt felvezetőben, majd a hathúros nyakán eleresztett, virtuóz skálázás után elszabaduló gyorsulás veti szét a hangfalakat a Stand or Fall-ban.

Fémesített indiántánc a tábortűz körül – kis Belladonna áriázgatással fűszerezve, s már menetelünk is a The Enemy kitűnő dallamaira! A nótavégi beindulás a szólóval, a csordavokálokkal, Joey impresszív előadásával mindent visz!

Zúznak a srácok az Aftershock szaggató gitárjaira. Nagyszerű bridge, még nagyszerűbb refrén, ahogy az elvárható az eddig hallottak alapján.

A lemezt megelőző EP címadójában – amelyet innen sem hagyhattak le –, az Armed and Dangerous-ban csúcsosodik ki mindaz, amitől az Anthrax felsőligás zenekar lett. Nem hinném, hogy van olyan rocker, aki e dal hallatán ne csettintene elismerően. Ez igen! Így kell ezt csinálni! (Ha a kedves olvasó valamely titokzatos okból, netán ifjú korából adódóan nem ismerné a nótát, javaslom, azonnal keressen rá a megfelelő csatornán!) 😉

A Medusa acélos himnusza sem kevésbé tökéletes, mint a többi zseniális power/speed/thrash költeményük!

A legnagyobb darálás a melodikusan agresszív záró nóta. Címéhez híven ezzel is „minden rendben!”, azaz keletiesen Gung-Ho! A végén pedig mi más következhetne a tréfás amcsiktól, mint hogy az „elmebeteg” Scott Ian… akarom mondani Mr. Brown vezényletével elszabadul a totális őrület! 🙂

Személy szerint úgy gondolom – természetesen szigorúan szubjektíven, hiszen szerencsére nem vagyunk egyformák –, hogy az Anthrax legtökéletesebb dalgyűjteménye készült el 1985-ben, pedig találunk még az életművükben kirobbanó sikerű alkotásokat. Nyilván nagyon sokan akadnak, akiknek favoritja az Among the Living, másoknak a State of Euphoria, vagy éppenséggel a Persistence of Time. Maradjunk annyiban, hogy az első öt albumukba nehéz belekötni, annyira ott vannak a szeren! Ha sikerült meghoznom a kedvedet, akkor indulhat is a klasszikus Spreading the Disease! Hangerőt feltekerni, irány a képzeletbeli mosh pit!

A cikk szerzője: John Quail 31 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*