Egy korszakalkotó, elkötelezett fémhívők körében különleges kultusznak örvendő power/speed/thrash zenekar első, kereken 35. születésnapját ünneplő lemezéről emlékezem meg, amelynek talán legjellegzetesebb védjegye egy fura vezetéknevű, eszeveszetten UFO-hívő fickó, bizonyos John Cyriis „szirénázása”. Roppant tehetséges vokalistánk a brazíliai San Paulo szülöttje, ott jött világra 1963-ban, még Joáo Campos néven. Tudni illik róla, hogy a SETI (Search for Extra-Terrestrial Intelligence, azaz a Földön kívüli intelligencia keresése) elkötelezett hirdetője, aki hangjával imád és nem mellesleg tud is a legmagasabb tartományokban mozogni, amit személy szerint rendkívüli módon kedvelek. A minőségre természetesen garancia Juan Garcia (ex-Abattoir, Evildead, Masters of Metal) és Kurt Colfelt (Holy Terror) gitárosok játéka, valamint George Robb basszusgitározása (többek között Détente) és Chuck Profus energikus, helyenként szélsebes dobolása, akinek ütős-teljesítménye elvitathatatlan.
A szövegeikben idegenek barátságtalan jelenlétét/támadását vizionálják, összeesküvés-elméleteket boncolgatnak, a végidőkről szóló bibliai (és egyéb) próféciákat analizálnak. Zeneileg mindezt erőtől duzzadó, hússzaggató gitárvirgákkal, kőkeményen és precízen alapozó ritmusszekcióval, Cyriis sztratoszférában szárnyaló énekével igencsak hitelesen támasztják alá.
Honnan máshonnan indulhattak volna hódító útjukra barátaink 1984-ben, mint a kaliforniai Los Angelesből? A Bay Area thrash bölcsőjeként is jegyzett nyugati part számos tehetséges, híressé lett zenekart termelt ki magából. Bár az „Acélügynökök” muzsikája sokszor thrash-be hajlik, mégis talán közelebb áll a power/speed vonalhoz. Azt viszont olyan gyilkos kombinációban tolják, amelyre csak a legnagyobbak képesek! Ennek is köszönhető, hogy mindössze két demó után, meglehetősen gyorsan jutottak lemezszerződéshez a jó nevű Combat kiadónál.
Most pedig megosztanám a kedves olvasókkal a benyomásaimat erről a remekműről. 😉
A The Calling nyugtalanító, távoli világból hangzó, hátborzongató bevezetőként vetíti elénk, hogy itt bizony nem holmi gyerekmesére számíthatunk az elkövetkezendő rövidke, de annál velősebb fél órában. És valóban, a banda nevét magában foglaló első dal, az Agents of Steel kapásból leszakítja a gyanútlan hallgató fejét. Iszonyatos tekeréssel örvendeztetik meg a gyors, agresszív zenék kedvelőit. Cyriis, aki korábban rövid ideig az Abattoir és a Megadeth dalnoka is volt, mesterien bánik a hangszálaival, fogós dallamait minden refrén végén megkoronázza egy felfelé hajlított, hosszasan kitartott magas c-vel! A leghihetetlenebb az egészben, hogy az 1987 márciusában megjelent második lemezük nyitódala, az Unstoppable Force még erre az irgalmat nem ismerő nótára is rá tudott tenni egy (vagy inkább két) lapáttal!
A Taken by Force egy középtempós, power/thrash metalba oltott, Mercyful Fate-re emlékeztető darab, amelyre csak ráerősít a refrénben a címadó sorra felelgető, King Diamondot kísértetiesen megidéző ének. Leplezetlen tiszteletadás ez, elismerve a dánok sajátos, előremutató munkásságát. John a dalt még az Agent Steel elődjének tekinthető Sceptre nevű formációval alkotta meg, sőt, az általuk rögzített, 1983-as verzió a Metal Massacre IV válogatásra is felkerült.
Gonosz szemek és gonosz elmék figyelik, befolyásolják minden lépésünket az Evil Eye/Evil Minds cséphadarójában. Talán a legkevésbé fülbemászó felvétele az albumnak, mind a riffelésnél, mind a szólóban, valamint Profus dobjátékában is visszaköszön benne a Slayer hatása. Ortodox thrasherek számára igazi csemege.
A Bleed for the Godz ott folytatja a darálást, ahol „gonoszok” dala befejezte, csak éppen jóval fogósabb melódiákkal. Az egyik kedvencem a lemezről, akárhányszor hallom, libabőr! Témája az aztékok emberáldozatokat követelő istenei – valójában az erőszakos emberi természet – vérszomjáról szól. A maja/azték/inka kultúrában gyakori szertartást szemléletesen, meglehetősen naturálisan dolgozta fel később a Mel Gibson által rendezett Apocalypto című film. Ha akad olyan olvasó, aki valami csoda folytán még nem látta volna, esetleg nem is hallott róla (ezt furcsállnám), feltétlenül adja hozzá a bakancslistájához!
A középtempóban hömpölygő, roppant súlyos, „A Nap gyermekei” címre keresztelt nóta megmutatja, hogy a száguldás nem feltétlenül szükséges, de azért a gitárszólónál, valamint a legvégén (mintegy felkiáltójelként) csak rákapcsolnak egy rövid időre. Érzésem szerint a két évvel később megalakult, nevadai Apocrypha 1987-es debütjén köszönnek vissza a Children of the Sun stílusjegyei. Konzekvenciaként tehát elmondható, hogy az Agent Steel alighogy felbukkant, rövid időn belül hatást gyakorolt a zenei színtérre.
Mi más következhetne ezután? Hát persze, hogy egy 45-ös fordulatszámra felpörgetett, Iron Maiden-jellegű szerzemény. De most komolyan, ha egy csipetnyit belassítanánk, Harris-ék is simán beszedhetnék érte a jogdíjakat. 🙂 A szám textusa a bibliai Jelenések könyvében szereplő 144 ezer kiválasztottról szól, akiket Isten feltámaszt, majd a Mennybe jutnak az égi életre, ahol Jézussal együtt uralkodva az eljövendő ezeréves királyság papjai lesznek, akiknek feladata igazságosan kormányozni és segíteni a Földön élő embereket. Szép gondolatok, ám itt nyilván nem holmi keresztény metal zenekarral van dolgunk, úgyhogy minderről meglehetősen szkeptikus, sőt, borúlátó véleményt fogalmaznak meg. Amúgy a számot a már fentebb említett Sceptre zenekar repertoárjából emelték át.
Utolsó előtti nótaként a Guilty as Charged (Bűnös a vádpontban) viszi tovább a bibliai fonalat. Ez alkalommal mindennek a kezdetére ugranak vissza, a Genezishez, amely a Teremtés könyve. A bűnbeesés történetét középpontba állító, mai kontextusba helyező szöveg sötét hangulatú zenével párosul, a csúcspontján hallhatjuk az isteni ítélőszék vérfagyasztó, valamennyiünkre vonatkozó ítéletét. A sűrű cintányérszőnyeg a basszusfutamokkal, a refrén alatti ikergitáros téma, Cyriis süvöltései jól fokozzák a drámaiságot. Garcia és Colfelt remek, egymást váltó szólói a San Franciscóból indult Exodust, míg a riffelés az oaklandi Testamentet juttatja eszembe. Mindezt összegyúrva megkapjuk a nyerő kombinációt.
Utolsóként másik nagy favoritom, a Back to Reign örök érvényű taktusai csendülnek fel. Micsoda ujjpróbáló, ikergitáros harmóniák! Az a sodró, középtempóban masírozó ritmus! Robb magával ragadó basszusozása, s végül, de nem utolsó sorban Cyriis utolérhetetlen, kissé visszhangosított énektémái! Nagyszerű hangzásvilág, jól kigondolt dalszöveg, valóságos dallamorgia gondoskodik a varázslatról. Mindezek leírva csupán üres szavaknak tűnnek, ám a zene hallgatásával párhuzamosan olvasva megtelnek tartalommal, értelmet adva a muzikális kiteljesedés végtelen spektrumának… Magyarra fordítva: összeáll a kép. 😉
Amikor elkezdtem írni ezt az ismertetőt, azt gondoltam, egy kicsit kurta lesz, ahogy a lemez műsorideje is az. Végül az egyik leghosszabbra sikeredett azok közül, amit valaha legépeltem. Hiába, egy ilyen erős bemutatkozó dalcsokrot nem lehet néhány mondattal elintézni. Ami egyszer klasszikussá lett, az bizony klasszikus is marad mindörökre!
Zseniális zene ! Köszi a cikket !