Accept: I’m a Rebel (1980)

Immár négy évtized telt el a második Accept nagylemez megjelenése óta. Akkoriban Németországon kívül a kutya sem ismerte őket. Őszintén szólva, magam is az 1981-es Breaker albummal szereztem róluk tudomást. Mivel az nagyon bejött, viszonylag hamar vissza tudtam ásni az I’m a Rebel és az 1979-es debütáló anyagokig. Az elsőn is voltak remek dalok, mint például a Tired of Me, a Free Me Now, a Take Him in My Heart, a That’s Rock ’n’ Roll vagy éppen a lírai Seawinds, viszont a hangzással kevésbé voltam kibékülve. Persze később megszoktam, sőt, az egész album tetszik úgy, ahogy van, ellenben az egy évvel későbbi I’m a Rebel azonnal levett a lábamról. Mindössze nyolc nóta, alig 33 és fél percben, de van benne spiritusz! A hangzás lényegesen javult az egy évvel korábbihoz képest (bár közel sem tökéletes), a dalok pedig remek melódiákat hoznak. A balladák gyönyörűek, a kemény szerzemények kellőképpen tökösek! Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy nem csupán a Metal Heart idején kopogtattak be hozzám, hanem már tűkön ülve várhattam friss megjelenésekor a Restless and Wild-ot és a Balls to the Wall-t is, naprakészen az addigi munkásságukból.

A zenekar az egykori Német Szövetségi Köztársaság területén fekvő Solingenben, 1976-ban vette fel az Accept nevet, viszont már 1968 (!) óta léteztek, amikor is még Band X-ként kapcsolódtak be a zenei vérkeringésbe. Udo Dirkschneider énekes mellett az ősidőkben egy bizonyos Michael Wagener gitározott, akiből később híres hangmérnök és producer lett, basszusgitáron Dieter Rubach, dobokon pedig Birke Hoe játszott. Az ős-tag Udo végül a zenekar nevének megváltoztatásával párhuzamosan új zenészek után nézett, így jött létre az 1976-os évben az Udo, Wolf Hoffmann (gitár), Gerhard Wahl (gitár), Peter Baltes (basszusgitár), Frank Friedrich (dob) alkotta összeállítás. Mire az I’m a Rebel 1980. június 2-án a boltok polcaira került, már Jörg Fischer volt Hoffmann társa a hathúros szekcióban, a dobok mögött pedig a nagyszerű Stefan Kaufmann ült. Ez a felállás végre ütőképesnek bizonyult, és a közönség Németország-szerte megismerte a nevüket.

E mini Accept-történelem után vizsgáljuk meg azt a bő fél órát, amely 40 éve megadta a lökést a csapatnak, és elindulhattak lassan, de biztosan a hírnév felé!

A címadó, kissé rock ’n’ rollos tétellel invitálnak bennünket a zenei utazásra, amely egész jól sikerült, igazi közönségbeindító dal lehetett abban az érában. A későbbi lemezeiken tökélyre fejlesztett csordavokálok már itt főszerepet kapnak, noha nem olyan markánsak, mint például az 1986-os Monsterman-ben.

A zseniális, betonkemény Save Us refrénjében Peter Baltes dallamos vokáljai kiválóan ellenpontozzák Dirkschneider erőszakos, reszelős hangját, amely a verzéket uralja. Végre a Fischer/Hoffmann páros is szólózhat kedvére, Baltes basszusjátéka pedig legalább olyan élvezetes, mint amilyen kellemes az éneke.

Elérkeztünk a mikrobarázdás lemez „A” oldalának balladájához, amelyben a basszusgitáros szólóénekessé lép elő. Be kell vallanom, hogy nagyon kellemes hangi adottságait szívesen hallgattam volna a későbbi „aranykorban” is, legalább ennyit, mint ezen a kiadványukon. Fájdalmas/romantikus filmzenei betétnek sem lenne utolsó a No Time to Lose.

Mennydörgés vezeti fel az album egyik csúcspontját, a Thunder and Lightning ugyanis egy heavy metal giga-sláger! A következő évben, a Breaker-en viszik tovább ezt a jól elcsípett zenei fonalat. Úgy vélem, nagy kár, hogy soha egyetlen élő anyagukon sem szerepelt ez a nóta! Dallamos, erőteljes, tempós, van benne dög! Gyorsan újra meg is hallgatom, mielőtt megfordítanám a lemezt. 😉

A „B” oldalt kezdő China Lady alapriffje önmagában is óriási, amit pedig még rápakolnak, az maga a fém-mennyország! Udo rekesztései nem véletlenül lettek az Accept védjegyévé! Hoffmann gitárszólója is tipikus, egyéni, stílusos.

Kissé diszkós ritmusban íródott az I Wanna Be No Hero, de nagyon kellemesen csordogál, amolyan 1979-es KISS módjára…

A The King – címéhez méltóan – igazán felséges. A lemez második felének könnyfacsaró, lírai „költeményében” ismét a basszer viszi a prímet. Baltes érzelmekben gazdag, csodaszép éneke a lemez fénypontja! Tisztán, tökéletes technikával hozza a gyönyörű témákat. Felkészültségéhez, profizmusához kétség nem férhet. A zenekar az ő maximalizmusának is köszönheti a későbbi világhírt. Természetesen ez az állítás valamennyi tagra igaz, viszont a basszusgitáros érdemei – aki tulajdonképpen olyan, mint egy szürke eminenciás a rivaldafényben fürdőző szólóénekes és gitárosok mögött – gyakorta a háttérbe szorulnak.

Végül a Do It alapriffjéből egy korrekt, középtempós nóta kerekedik. Fogós refrén, a roppant élvezetesen előadott gitárjátékon a korai Riot köszön vissza. Felteszem, ha ezt Guy Speranza énekeli fel 1977-ben, simán odafért volna a Rock City dalai mellé is. Mindennek elképzeléséhez persze el kell vonatkoztatnunk Udo ráspolyos előadásmódjától. 😉

Számomra, valahányszor előveszem, mindig élvezetes hallgatnivaló az I’m a Rebel. A Scorpions után, második német zenekarként világhírnevet szerzett brigád 1980-as dalcsokrát nem csupán Accept-fanatikusoknak, hanem valamennyi metalhead-nek jó szívvel ajánlom!

A cikk szerzője: John Quail 31 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*