(Csak a rend kedvéért: Coly még 2018-ban megemlékezett erről a lemezről a Házi kedvencek rovatban, idén azonban kerek évfordulót ünnepel az amcsik bemutatkozó alkotása. Ennek örömére, rendhagyó módon lehetőséget kaptam, hogy egy picit magam is visszatekinthessek az anno egyik legígéretesebbnek tűnő, majd két stúdiólemez után méltatlanul széthulló csapat alapművére.)
35 évvel ezelőtt, 1985 júliusában szabadította ránk speed metal őrületét a kaliforniai Abattoir, alig néhány nappal a 17. születésnapom után. Persze hozzánk, a vasfüggöny mögé egy kicsit később érkezett meg, de nem sokkal, hála Herczeg Tamásnak! Akkoriban a megjelenések még a nyugati világban sem voltak úgy leszabályozva, mint napjainkban, Magyarországra pedig akár több hónapos késéssel szivárogtak be az új zenék, a filmekről nem is beszélve. Egy olyan maszek lemezbolt viszont, mint a Tamás által megálmodott Music Box az akkori Bacsó Béla utcában, szinte naprakészen, egyenesen Angliából ömlesztette hazánkba a jobbnál jobb muzsikákat. Aki ismerte a boltját, és volt némi pénze a – hazai fizetések vásárlóértékéhez képest – borsos áron futó hanglemezekre, tulajdonképpen naprakész lehetett az újdonságokkal kapcsolatban. Hozzáteszem, ez felért egy kisebbfajta csodával a nyolcvanas években. Az az olvasó, aki a koránál fogva nem volt részese annak az érának, talán el sem tudja képzelni, hogy ez a lehetőség mennyire ritkaságszámba ment a keleti blokkban, ahol szocialista/kommunista érzelmű politikusaink minden eszközzel igyekeztek megóvni bennünket a „rothadó kapitalizmus” mindenféle mocskos termékétől. 🙂
A Los Angelesből származó zenészek első támadása a nyilvánvaló hiányosságok ellenére is mára a „kult” státuszba sorolható. A srácok nem akarták a világ leghosszabb lemezét elkészíteni, az biztos. A játékidő éppen csak átlépi a 27 percet, ebben ráadásul a Motörhead Ace of Spades-ének átirata is benne foglaltatik. Úgy gondolom, a hangzás – bár én már megszoktam – kevésbé harapósra, mondhatni, demósra sikeredett, ami feltehetően az anyagi eszközök szűkösségére vezethető vissza. Abban az időben ez gyakorta előfordult, olykor néztünk is nagyokat metal-cimborámmal, akivel általában együtt hallgattuk az új zenéket. Példának okáért a Vicious Attack-nél két hónappal „ifjabb” Savage Grace album, a Master of Disguise dobhangzása sem sikerült überklasszikusra (a lemez anyagával ellentétben).
De vegyük sorra a pozitívumokat is, amelyekből azért bőven akad. (Nem hiába nyitottak ők a Megadeth-nek a kaliforniai Berkeleyben 1984. február 17-én és 19-én, Mustaine-ék első két koncertje előtt.)
Vészjósló, viharos-mennydörgős effektet követően rögvest egy réges-régi temető düledező fejfái között találjuk magunkat az élőhalottak ébredése közben. A sírokból feltörő sikolyok, üvöltések közepette szinte látom a korszakra jellemző, jobban sikerült zombi-filmek akkor igencsak rémisztő, ma sokszor már csak megmosolyogtató jeleneteit. Amerikai barátaink jól elcsípték a hangulatot zeneileg. Steve Gaines énekstílusa megteremti a hátborzongató atmoszférát, a gyors tekerések nagymestere, Juan Garcia pedig, aki később az Agent Steel, Evildead és Masters of Metal zenekarok soraiban is bizonyított, remekül dolgozik össze Mark Caro szólógitárossal.
Mel Sanchez hullámzó basszusfutamával nyit a címadó, amelyben egy mániákus őrült kísérti az elménket, figyeli a sötétben lépteinket, és mindenkit kegyetlenül lekaszabol 12 inch hosszúságú pengéjével, aki az útját keresztezi. Mit mondjak, nem sokkal biztatóbb a zombis sztorinál… Az agresszív történet amúgy kitűnő melódiákkal operál, de ez a teljes lemezre jellemző.
A The Enemy úgy indít, mintha valami Savage Grace – azon túlmutatóan pedig nyilvánvalóan Maiden – nóta lenne. Robert Wayne dobosnak – jól hallhatóan – erőssége a sebesség, majd jön a kórusra felelgető refrén, amely egy megadallamos ének-gitár rész után egy hasonlóan fülbemászó, Smith/Murray ihlette szólókavalkádban csúcsosodik ki. Kiváló kombináció!
A már ’85-ben klasszikus Ace of Spades előadása szervesen illeszkedik a repertoárba, a dalt nagyszerűen formálták a saját képükre.
Az élő és a holt legendáját (The Living and the Dead) megidézve egy kissé visszavesznek a tempóból, Paul Di’Anno hatása mindvégig érződik Gaines torkában.
A Don’t Walk Alone-ban rákapcsolnak, ahogy az várható tőlük. A refrén előtti bridge-ben elsütött, vékonyan – mintegy rajzfilmfiguraként – cincogó/zümmögő/nyekergő gitáreffektet a mai napig nem értem, írjuk a demó-feeling kontójára!
Az ördögöt megidéző Stronger than Evil taktusai alatt ismét jó érzékkel lassítanak egy kicsit, hogy aztán az albumot záró, öt percet is meghaladó Game of Death című nótába beletegyék az egész anyag esszenciáját. Egy pillanatra Agent Steel-hangulat kerít a hatalmába, némileg a régi Metallica szelleme is ott lebeg folyamatosan, plusz mindezt öntsük nyakon a Helstar korabeli elgondolásaival. A refrénben Gaines sikolya pedig egyenesen Brian Ross! Mintha a Satan Court in the Act lemezének egy kiadatlan felvételét ültették volna át amerikai power/speed stílusba. Mindez azonban egyáltalán nem zavaró, sőt, az említett zenekarok hatásait összegyúrva az Abattoir kifejezésmódjával, zseniális elegyet kapunk!
Bizton állíthatom, az Angyalok Városában felállított „Vágóhíd” beüzemelése abszolút jót tett a metal-színtérnek! Bemutatkozásuk rövid, ám annál velősebb produktuma minden igazhitű power/speed hívő számára megkerülhetetlen!
Leave a Reply