Warbringer: Weapons of Tomorrow (2020)

DISCLAIMER! This material is written in two languages, Hungarian and English. You can find the English version below.

Ha a Warbringer karrierje az én figyelmemen múlott volna, akkor sajnos beleálltak volna a földbe. 2004-ben alakultak, és én a kétezres évek elején sok mindennel el voltam foglalva, de azzal pont nem, hogy új, reményteljes hangokat keressek a thrash akkor éppen (szerintem) haldokló színterén. Ám szerencsére nem rajtam múlott a karrierjük, és ezt kihasználva öt teljes stúdióalbummal és rengeteg koncertezéssel (többek között a Kreator, az Exodus, vagy éppen a Napalm Death társaságában) ajándékozták meg az új hangokra fogékony thrashereket. Én csak a legújabb, immár hatodik albumuknál, a Weapons of Tomorrow-nál kerültem a képbe, de valami azt súgja, hogy a legjobbkor.

A nyitó Firepower Kills azonnal meggyőz erről, mert rögtön kiderül, hogy a srácok valami olyasmiben utaznak, ami régóta hiánycikk nálam: amellett, hogy kezdésnek megvan a nyaktörő tempó, nagyon ügyesen vegyítik az amerikai és európai thrash legszebb hagyományait, mindezt pedig úgy, hogy egy pillanatra sem tűnik nyúlásnak a dolog, szóval, ha a folytatásban el is hangzanak majd zenekarnevek, azt csak kapaszkodónak szánom, nem pedig kritikának. A lényeg, hogy a nyitó nóta remek tempóváltásaival jól kidolgozott, lendületes, igazi hangulatcsináló szám, és egyértelműen kijelöli, hogy mi vár ránk a következő 51 perc 2 másodpercben.

A srácok útját nyilván meghatározza a kaliforniai örökség, hiszen lehetetlen, hogy ne hatottak volna rájuk olyan nagy elődök, mint az Exodus, a Forbidden vagy a Testament, de nagyon úgy tűnik, hogy a banda ettől függetlenül nyitott füllel járt, és nem akart mindenáron megfelelni ennek a súlyos tradíciónak. Nem tudom, mennyire szándékos, de olyan európai nagyságokat vélek kihallani az album dalaiból, mint a Kreator, a Sodom, sőt, bár furán hangzik, de a Bathory vagy a Behemoth, és ez a sokszínűség nagyon-nagyon jót tesz a lemeznek.

És ha ez még nem lett volna elég ahhoz, hogy kilóra megvegyen a banda (bár ehhez most így, a karantén alatt sajnos mélyen a zsebükbe kellene nyúlniuk), egy olyan mutatvánnyal állnak elő, amiről korábban nem hittem volna, hogy lehetséges. Ugyanis eddig száz százalékosan hittem abban az alapvetésemben, hogy lassú szám nem való thrash lemezre, erre itt van a Defiance of Fate, ami alapjaiban rengeti meg ezt a hitemet. Az eleje még mondhatjuk, hogy szokványosan indul, de aztán egyre jobban megtelik erővel a dal (különösen az erőteljes és brutális éneknek köszönhetően), miközben a komplexitásától csak kapkodom a fejem. Rengeteg réteg rejtőzik ebben a szerzeményben, és az itt-ott felvillanó black metalos elemek sem ütnek el, mindennek szépen megvan a maga helye ebben a monumentális alkotásban. Már ezért a számért megérte volna megismernem a lemezt, hiszen egy igazi, ínyenceknek való darabról van itt szó. Az egyetlen, a kezdetektől állandó tag, John Kevill énekes ebben a számban (is) alaposan odateszi magát, a gyűlölet és a brutalitás eleddig ismeretlen mélységei tárulnak fel a hangja segítségével.

Nem mennék végig a további számokon, mert mindegyik erős, kimunkált, kiforrott darab egy olyan zenekartól, amelyik tudja, hogy mit akar játszani, és közben sikerült megtalálnia a saját útját. Ha valaha előállna az a népmesei szituáció, hogy választanom kellene az amerikai és az európai thrash között, akkor a Warbringer lenne a megmentőm, amely a zenéjével átvágná a gordiuszi csomót. Csak ajánlani tudom ezt a lemezt mindenkinek, aki hisz a thrash-ben, és azoknak is, akik már nem.

*

If Warbringer’s career had depended on my attention, then unfortunately they would have crashed into the ground. The band was formed in 2004 and at the beginning of the 2000s I was occupied with many things, except for trying to find new, hopeful voices in the then (according to me) dying scene of Thrash Metal. But luckily their career did not depend on me at all and they celebrated this by releasing 5 studio albums and plenty of touring (i.e. with Kreator, Exodus or Napalm Death, just to name a few) with thrashers eager to hear something new. I come into the picture only at the newest, sixth album, Weapons of Tomorrow, released in 2020, but I have a hunch that I jumped on the bandwagon at the right time.

The opening song, Firepower Kills convinces me about this right away, since it immediately turns about that the guys play something I used to miss for so long: besides starting with breakneck speed, they mix the traditions of American and European Thrash Metal in a way that it does not seem to be copying at all, so if there will be band names mentioned later on, then I would use them only as help, not as means of criticism. All in all, the first song is an elaborate piece setting the tone with its rhythm changes and makes a statement immediately what can be expected in the coming 51 mins and 2 seconds.

Naturally the guys’ path is determined by the Californian legacy to some extent, since it is virtually impossible that such predecessors like Exodus, Forbidden or Testament would not have influenced them in some ways, but it seems that the band still had an open ear and did not necessarily live up to this heavy legacy. I have no idea how intentional it is, but I seem to hear such European giants in the songs of the album like Kreator, Sodom and, although it sounds strange, Bathory and Behemoth, and this diversity makes the album even better.

And if it was not enough to buy me off (although if they did it by the pound, they would have to pay a lot in these quarantine times), then they pulled off a trick which I earlier thought to be impossible. Since up to this point firmly believed in my essential rule that no slow song should be on a Thrash Metal record, then here comes Defiance of Fate and it rattles my the foundation of this faith. The start of the song can be taken as a usual slow song, but slowly but surely it is filling up with power (largely thanks to the powerful and brutal singing), while I am blown away by the complexity of the work. There are many hidden layers in this opus and even the Black Metal elements, which are popping up from time to time, do not hang out, since everything has its own place in this monumental work. It would have been worth to get to know this album only for this one song, since it is a piece for real connoisseurs. The only remaining member from the start, singer John Kevill gives his best in this song (too) and unknown territories of hatred and brutality emerge with the help of his voice.

I do not want to go through all songs one by one, since all of them are strong, sophisticated and well-built works from a band which knows what they want to play, and was able to find its own way. If I ever got into the classic fairy tale situation, when I have to choose between American and European Thrash Metal, then Warbringer would be my Prince Charming, who would save me with its music. I can only recommend this album to anyone, who still believes in Thrash Metal, and those, who do not believe in it anymore.

A cikk szerzője: Buga B 34 további cikk
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*