Nem tehetek róla, újfent vissza kell kanyarodnom, szerkesztőtársamhoz/barátomhoz, Tóth Zoltánhoz, ugyanis ő „vette a bátorságot”, hogy szubjektív módon sorba állítsa a Tiamat életművének darabjait (itt). Nem mondom, hogy könnyű vállalkozás volt, lévén, hogy Edlund-ék egyes alkotásai igencsak megosztják a rajongókat. Miután nézőpont kérdése egy-egy csapat diszkográfiájának megítélése, így a mi véleményünk is merőben eltér egymástól. Kollégámnál kilencedik lett a Sumerian Cry, nálam valószínűleg a harmadik lenne az album, amely idén ünnepli megjelenésének harmincadik évfordulóját.
Honnan, hogyan indult el ez a később meghatározóvá vált formáció? Jörgen Thullberg basszusgitáros (napjainkban Mr. Death, ex-The Clint Eastwood Experience), Anders Holmberg dobos (az Expulsionban kezdetben basszusgitár/ének, majd bőgő, a River’s Edge-ben csak basszusgitár) és Stefan Lagergren gitáros (manapság ő is Mr. Death, ex-Expulsion, Judge and Jury, River’s Edge, Tranquility) hívott életre egy csapatot Stockholmban, Treblinka-ként. Még ugyanabban az esztendőben csatlakozott hozzájuk Johan Edlund gitáros/énekes (ex-Brainwarp, Dark Age, River’s Edge), tehát az akkor nagyon fiatal, mindössze 16 éves muzsikusoknak volt már zenei előéletük.
Nevezett úriemberek 1988-ban a Crawling in Vomits, egy évvel később a The Sign of the Pentagram demót és a Severe Abominations EP-t „kürtölték világgá”, míg 1990. június 7-én napvilágot látott bemutatkozó lemezük, amely már Tiamat név alatt jött ki. Nem kisebb tény fűződik ennek az alkotásnak a létrejöttéhez, mint hogy ez volt a legelső svéd death metal anyagok egyike, amelyet a Sunlight stúdió falai között rögzítettek (egészen pontosan, 1989. október 14–29. között), kiadását mindössze három nappal előzte meg a Left Hand Path.
Apropó, Tiamat: a mezopotámiai mitológiában a szépség és a teremtés istennője. Amennyiben nem tévedek, megjelenésének idején a zenei primitívség elrettentő példájaként emlegették a Sumerian Cry-t, ami valahol meg is felel a valóságnak, de mindenkinek el kell kezdenie valahol, ráadásul a fiatalok még csak véletlenül sem alkottak ekkoriban a tudatosság jegyében, legalábbis szerény véleményem szerint. A lemezt Hellslaughter (Johan Edlund) gitár/ének, Emetic (Stefan Lagergren) gitár, Juck (Johan Thullberg) basszusgitár és Najse (Anders Holmberg) dob művésznevek alatt publikálták.
A korong minőségét, jelentőségét, fontosságát tekintve nem egy kaliber a Left Hand Path-tel, a Dark Recollections-zel, vagy a később klasszikusokká nemesedett svéd death metal anyagokkal, azonban azokkal egyívású, Edlund-ék csupán más megközelítésben interpretálták a megtanultakat. Pálya- és honfitársaikkal ellentétben – de például a Morbidhoz hasonlóan – black metallal ötvözték muzsikájukat, esetükben a később védjeggyé vált, láncfűrész-jellegű hangzás nem domináns, ahogy a dallamok és a groteszk, bizarr hangulat sem. Az is nyilvánvaló, hogy a zenészek felkészültségüket, tehetségüket illetően alulmaradnak az Entombed tagságával szemben, ezen az albumon nincsenek fenséges gitárharmóniák – maximum csak elvétve. Feltűnő Anders Holmberg minden technikai tudást nélkülöző, faék egyszerűségű dobolása is, azonban Edlund előadása egyfajta démoni, fekete atmoszférát próbál sugallani.
A lemez alapvetően Treblinka név alatt került volna forgalomba, legalábbis a felvételek még Treblinkaként zajlottak. Demóikról a Necrophagious Shadows-t, a Nocturnal Funeral-t és az Evilized-ot emelték át erre az alkotásra. Az Intro – Sumerian Cry (Part 1) a Crawling in Vomits kezdő dallamainak újraértelmezése, míg a The Sign of the Pentagram a CD-verzió bónuszfelvétele, és nem is a többi nótával egy időben rögzítették. Ez utóbbi darabot annak idején Jon „Metalion” Kristiansen (Slayer magazin) egy általa összeállított válogatásra kívánta feltenni, azonban ez sohasem látott napvilágot, így avanzsálódott bónuszdallá.
Igazságtalanság lenne „leírni”, a sárga földig lehordani az anyagot, lévén, hogy vannak jó pillanatai, erős momentumai. Az In the Shrines of the Kingly Dead, a The Malicious Paradise, az Evilized (benne a meghökkentő, zongorás, rock ’n’ rollos betéttel), illetve a Where the Serpents Ever Dwell/Outro – Sumerian Cry (Part 2) mindenféleképpen a korai Tiamat legjobb szerzeményei közé sorolandók. Sőt, ezen a korongon csíráiban már tetten érhetők a The Astral Sleep és a Clouds dallamai, utóbbi lemez egyben első korszakuk lezárását is jelentette. A hangzás kapcsán sem érheti szó a ház elejét, a maga módján jól szól a végeredmény, mintegy tükrözve, hogy semmi kedvük nem volt beállni a tipikus Sunlight-soundot felhasználók sorába. A hátsó borítón pedig azért csak Hellslaughter és Juck látható, mert mire a lemez megjelent, Emetic és Najse már nem volt a csapat tagja. A Sumerian Cry azáltal is kultikus hírnevet vívott ki magának, hogy a lemezt gondozó C.M.F.T. Productions csődbe ment (ennek eredményeként nem jelenhetett meg akkoriban az Asphyx debütálásának szánt Embrace the Death), így a lemez értelemszerűen nem produkálhatott nagyon komoly eladási példányszámokat.
Úgy vélem, Edlund ekkorra mindenféle tekintetben szakított a Treblinka koncepciójával (imázsával), és teljesen új pályára állította a Tiamatot. Hozzáállását alátámasztja, hogy 2008. január 26-án, a Swedish Death Metal könyv megjelenése alkalmából a Treblinka egy egyszeri bulira szóló felkérést kapott, ő azonban ebben nem vett részt, kijelentve néhány interjúban, hogy többé semmilyen közösséget nem vállal a Treblinkával, azonkívül hozzátette, hogy a Treblinka végtelenül rossz név volt. (A koncerten két Nifelheim-tag, Erik „Tyrant” Gustavsson és a Per „Hellbutcher” Gustavsson helyettesítette őt). Pályafutásuk további alakulását pedig mindannyian jól ismerjük, ahogy azt kollégám is alapos precizitással dokumentálta.
Ez a lemez jobb, mint a „Gaia” utáni korszak bármelyike!