Slytract: Slytract (2019)

A miskolci Slytract neve a hazai és nemzetközi színtéren egyaránt ismert, 2005-ös alakulásuk óta két demót és a mostanival együtt három nagylemezt szállítottak le (ennek az albumnak a kritikájával együtt három anyagukról írtam is). Senkit nem szeretnék untatni a diszkográfiai adatokkal, és igyekszem dióhéjban összepréselni, amit mindenképpen illik róluk tudni. A zenei munkásságuk a kezdetektől fogva a thrash-death körül forgott, ami anyagonként igyekezett egyre technikásabb, komplexebb és színesebb lenni. Ez nagyon jól is ment nekik, sikert sikerre halmozva, nagy nevekkel együtt fellépve, fesztiválok, koncertek, nemzetközi kiadó, egyszóval egyenesben az extrém metal zenei karrier, éppen ezért is döbbentett meg sokakat, amikor 2012-ben feloszlottak…

2017-ben aztán úgy döntöttek, hogy újra megpróbálják, és lényegében két év alatt össze is állt az új lemez, amely a nagy visszatérést stílusosan a csapat nevével fémjelezte. Itt jegyzem meg, hogy megint kaptunk egy új logót: sem demó, sem nagylemez esetében nem fordult még elő a Slytract történetében, hogy ugyanazt a zenekari logót még egyszer használták volna. Ez csak érdekesség, illetve arra enged következtetni, hogy folyamatosan változnak, formálódnak, és mindig új arcukat ismerhetjük meg. Nyolc év telt el az előző és a mostani anyag megjelenése között, így logikusan a legénység is tagcseréken ment át: az eredeti felállásból csak Galántay Tamás dobos és Melegh B. Gábor énekes-gitáros maradt, illetve vendégzenészként az egykori tag, Jakab Viktor basszusgitáros is szerepet kapott.

Természetesen a hét év szünet nem múlt el változások nélkül. Akik arra számítottak, hogy az új Slytract ott folytatja, ahol a 2011-es Existing Unreal-lel abbahagyta, vagy reménykedtek abban a vonalban, amit a 2008-as Explanation: Unknown-nal megformáltak, azoknak csalódást fognak okozni. Ugyanis a tavalyi album egy teljesen más arcát mutatja meg a csapatnak, a zene modernebb, mint valaha, és a jelencore betegségeitől fertőzött, ám ennek ellenére mégis komplex támadás, de korántsem kompromisszum-mentes. A hangzás brutálisan szakít, ez Mick Kenney (Anaal Nathrakh) védjegye, aki rengeteg ismert nemzetközi bandával dolgozott együtt, de a vendégzenészek listáján is olyan neveket találunk, mint Kátai Tamás (Thy Catafalque) vagy Knapp Oszkár (Wrong Side, ex-Insane). S hogy mennyivel másabb lett az egész koncepció, arra nagyon jó bizonyíték a Son című nóta:

A korábbi, technikás thrash-death, ha nem is teljesen, de átvedlett komplex death metallá, amely elektronikus-indusztriális elemekkel és deathcore-metalcore sikálásokkal, breakdown-, illetve groove-robbanásokkal feszesen manipulálva egy nagyon színes, és mégis sötét anyagot teremtett meg!

Iszonyat masszívan indulnak neki az Acid-dal, és már itt egyértelmű válik, hogy a gyors és őrlő témák mellett az alapriffek igenis a megcsorbult középtempóban vernek alánk. A zene súlyossága és masszív, mindent maga alá gyűrő atmoszférája a háttérjátéknak is köszönhető, amely egyszerre olyan, mint egy poszt-apokaliptikus filmzene, megtartva közben a zajos elektro-sampleres prüntyögés ellenére is a progresszív mivoltát; ezek a teljes lemezt körbeírják, és szinte kivételt sem lehetne említeni. A lassú, mázsás riffek és a gótikus jellegű billentyűpillérek miatt több helyen is eszembe jutott a Paradise Lost neve (erre a legjobb példa a Colony vagy a Hands); a Glass úgy hat, mint egy modern, mégis korai Amorphis (haha); a Tears pedig mint egy kifordított Samael találkozása a Fear Factory-vel.

A zenei hatások természetesen jellemvonások lenyomatai csupán, korántsem beszélhetünk egy az egyben tetten érhető dolgokról, ahogy logikusan az At The Gates neve is megemlíthető, de nem érzem fontosnak a hatások skatulyájába zárni a miskolci srácok zeneiségét. Itt jegyzem meg, hogy a 46 percből minimum 10-15 perc olyan, amelyben a gitár csak háttér, a főszerephez a billentyűk és a samplerek jutnak, és a korongnak természetesen vannak instrumentális tételei is: a Vacancy vagy éppen a záró tétel, a Pieces.

Furcsa egy összkép ez, kérem szépen, ahol a zenei megoldások szinte már a kísérletezés szintjéig színesek, és közben az album éjfekete, szomorú, rideg, elgyötört és haragos – ezt képesek megfejelni az igényes progresszív elemekkel, akusztikus bontásokkal, és mindezek fúziója egy furcsa és nem mindennapi kört ír le. A korong úgy pörög le, hogy szinte észre sem vesszük, ami a már említett színes megoldásoknak köszönhető, vagyis nem egy olyan album, amit egy pár hallgatás után kiismerünk, és ezzel együtt meg is ununk. Szerintem a korábbi rajongók egy része biztosan nem tudja befogadni, és magáénak érezni Gáborék visszatérését, továbbá fogalmam sincs, hogy ezek a végletekig kidolgozott sampler-hadosztályok és speciális indusztriál elemek mennyire tudnak megszólalni egy koncerten. Amire Gábor így reflektált: „Koncerten mindent HD-vel oldunk meg, minden sampler gépről megy, vagyis minden effektet hiánytalanul visszaadunk koncerten is.” Fogalmam sincs, hogy ez működik-e vagy sem, de legyen nekik igazuk, és remélem, hogy ezt valamikor élőben, személyesen is lecsekkolhatom majd.

Számomra hihetetlenül sterilnek hat az új Slytract, ami egyszerre negatívum és pozitívum is. Negatívum, mert nagyon stúdió-koncepciós, amelyben az élő hangszerek gyakran kerülnek háttérbe, és veszik át a helyüket a rideg, már-már cyber samplerek, és adnak egy hibridet (talán éppen ennek okán éreztem oly’ sokszor a Fear Factory lebegését), ami egyszerre fém és egyszerre elektronika. És pozitívum, hiszen a végeredmény egy komplex, monumentális, a végletekig letisztult és megkomponált massza. Hogy mindenki értse, mire gondolok, itt van példának a már említett záró tétel a maga fura, ambient dark szinti pop fúziójával:

A kidolgozott zene a metal.hu jóvoltából remek digi-pack külcsínnel lett megáldva, és a Slytract megint csak bizonyította, hogy igenis helye (méghozzá dobogós helye) van a nemzetközi metal zenei szcénában. Ettől függetlenül nem győzöm hangsúlyozni, amit a kritikámban többször is szóvá tettem, hogy az anyag befogadáshoz némi modernség és nyitottság szükségeltetik.

1. Acid (4:21)
2. Silence (3:58)
3. Son (4:35)
4. Circle (3:11)
5. Law (3:49)
6. Colony (5:41)
7. Tears (4:10)
8. Vacancy (2:18)
9. Hands (4:15)
10. Glass (3:49)
11. Years (4:03)
12. Pieces (1:51)

Megjelent: CD-n (digi-pack) és digitálisan
Kiadó: Metal.hu – https://metal.hu/

Slytract: https://myspace.com/slytract
http://www.facebook.com/SlytractBand

A cikk szerzője: haragSICK 24 további cikk
A NUskull és a Fémforgács web'zine-ek egykori szerkesztője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*