Valamikor 1985-ben, a Washington állambeli Seattle-ben öt fickó úgy gondolta, hogy valami súlyos, sötét heavy metal muzsikát kellene most már belepumpálni a város vérkeringésébe. Egy ’86-os demó után 1987-re el is készült a Refuge Denied promóciós anyaga, ami alapján az Epic Records szerződtette őket. Még abban az évben felkerültek a kiadó Megahurtz címet kapott válogatására is, ahol olyan zenekarokkal szerepeltek együtt, mint például a Riot vagy a Fifth Angel. Innen egyenes út vezetett a hivatalos első nagylemez, a Refuge Denied megjelenéséhez, amely végül 1988-ban került piacra, a producere pedig nem más volt, mint a Megadeth-főnök Dave Mustaine.
Harapós, kitűnő nótákkal telepakolt, sallangmentes korongjukkal nagy sikert arattak mind a rajongók, mind a kritikusok körében. Jómagam is ebben az időben, a „megboldogult” Petőfi Csarnokban hallottam őket először a Lénárd László és Cselőtei László által megálmodott, majd Lőrinczy Attila/Kenézlői Réka/Reményi Ferenc, később pedig Lőrinczy Attila/Somogyi Péter/Szaládi Károly által vezényelt Heavy Metal Klub egyik szeánszán. Ma is jól emlékszem az érzésre, amikor a Battle Angels és a Die for My Sins a dobhártyáimon át eljutott az agytekervényeimbe, ahonnan endorfinlöket áradt szét bennem, és euforikus érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy ezt a lemezt mindenáron meg kell szereznem!
1990 februárjában már a második támadásuknak örülhettünk; alig vártam, hogy Herczeg Tamás meghozza Angliából az Into the Mirror Black LP-t! Hazaszaladtam, és metal-cimborámmal már pörgettük is a Pioneer lemezjátszómon. Örömmel konstatáltuk, hogy a két unokatestvér, Lenny Rutledge és Sean Blosl gitárosok (akkor persze ezekről a rokoni szálakról még lövésünk sem volt) nem felejtettek el emlékezetes riffeket, szólókat írni. Jim Sheppard basszer és Dave Budbill bőrpüfölő továbbra is feszes, kemény alapozást pakolt a hathúrosok alá. A zenekar motorja, az ultra-tehetséges Warrel Dane (R.I.P.) pedig a debüthöz képest egy csipetnyivel kevesebbet sikoltozva, ám még sötétebb, gonoszabb témákat a gyomrunkig leüvöltve hozta kiváló formáját.
Divatos szóval élve, a zenekar – ha nem is látványosan, de – egyfajta progresszív irányt vett. Személy szerint némi távoli rokonságot véltem felfedezni a Fates Warning fél évvel korábban kijött Perfect Symmetry-jével. Valahogy hasonlóan nyomasztó lett: mindkét kiadvány borítója szürkés, mindkettőn öregember látható. Nem kizárt, hogy azért van ez az érzésem, mert csaknem egy időben jutott el hozzám a két remek alkotás, és felváltva forogtak a hangszedő alatt, de szerény véleményem szerint a Communion, amely az Into the Mirror Black utolsó szerzeménye, simán felférne a Perfect Symmetry-re, ha a Fates dalnoka, Ray Alder énekelné.
Finom basszusjátékkal indul különleges zenei utazásunk, misztikus, síron túli hangokkal lép be a gitár, majd a dob, hogy aztán a középtempós, mégis intenzív muzsikára Warrel egyedi orgánuma tegye fel a koronát. A Future Tense refrénje hátborzongató, a nótavégi sebességváltás pedig szédületes.
A Taste Revenge progresszív miliőt hordoz magában, a fő strófája először furcsa lehet, de néhány hallgatás után valamelyest megszokva azt, belerágja magát az ember elméjébe.
Mindenféle szünet nélkül, régóta tartó sötétség telepszik ránk, amint átfolyunk a Long Since Dark váltásokkal teli mélységeibe…
Az Epitaph (sírfelirat) Queensryche jellegű zenei hangulatot áraszt, sőt, mintha Geoff Tate állna a mikrofon mögött egészen addig, míg Dane a jellegzetes, kemény hangnemre nem vált. Az egész dalból árad a majdani Nevermore borultsága.
Finoman úszik be hallójáratainkba az Eden Lies Obscured. Sejtelmes zenei varázsszőnyeg repíti hallgatóját a Denner/Shermann iskolát summa cum laude elsajátító Rutledge/Blosl duó játékával átitatott műben, amelyből megtudhatjuk, hogy ebben a bűnös világban senki sem tudhatja biztosan, hol is található a Paradicsom.
„A tükör feketesége” az album egyik nagy favoritja a maga szürreális, mégis oly’ letisztult dallamaival. Briliáns minden egyes hangjegye az elejétől a végéig, Warrel Dane hangja pedig garantálja a libabőrt!
Kevésbé slágeres, viszont roppant tömény rombolást hoz a Seasons of Destruction, már-már thrash-be hajló riffelésével.
A The Mirror Black mellett a másik hatalmas alapvetés a refrénnél rendre beinduló One More Murder. Hihetetlen, hogy micsoda nehézfém folyik ennek az öt fickónak az ereiben! Egy újabb tökéletes nóta!
Talán meglepő, de legnagyobb kedvencem a lemezt záró, baljós Communion. Polcomon az azonos című könyv, amely nem másról szól, mint az idegenekkel történő egyesülésről. A földönkívüli lényekkel való találkozások igaz történeteinek gyűjteménye még olvasva is hátborzongató, hát még a Sanctuary által drámai módon prezentált, univerzumokon átívelő, félelmetes fémzenébe öntve! Akárhányszor hallgatom, kiráz tőle a hideg, egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni az ezoterikus irodalom bestsellerétől. Whitley Strieber 1987-ben megjelent könyve és az amerikai zenekar mesteri zeneműve valódi eggyé válás, legalábbis nálam a kettő alkot egy kerek egészet. Témája miatt az általam nagyra tartott Agent Steel neve is felmerül párhuzamként, amely együttes szintén előszeretettel vesézi ki az idegen világból érkező lények barátságtalan kapcsolatteremtését az emberiséggel.
Summa summarum, a Sanctuary második lemeze – az elsővel egyetemben – mindenki számára kötelező, de legalábbis erősen ajánlott hallgatnivaló!
(Warrel G. Baker alias Warrel Dane /1961–2017/ emlékére)
Leave a Reply