Ross The Boss: Born of Fire (2020)

A kétezres évek második évtizedébe érve szomorúan kell tapasztalnunk, hogy az első generációt képviselő heavy metal harcosok egy része már sajnos elesett a fronton, és bizony a megmaradtak is az utolsó csatáik megvívására készülnek. Ezek a végső erőfeszítések viszont nem mindenki számára sikerülnek egyformán dicsőségesre. Vannak, akik egykoron fényesen csillogó, de ma már kissé rozsdás kardjuk roppant súlyától rogyadozó lábakkal, meggyengülve vezetik seregüket a háborúba, és ha a katonák nagy része a szeretettől és a tisztelettől hajtva vakon követi is őket, a hátsó sorokban álló, szemtelenebb bakák már bizony össze-összenevetnek a hadvezérük háta mögött. Nagy szívfájdalmam, hogy az egyébként a kedvenceim köze tartozó Manowart is ide kell sorolnom, de valljuk be, az utóbbi évek újravett lemezei, illetve a The Final Battle EP, rajta azzal az egyetlen szem valódi metal nótával, nem túl sok kreativitásról tanúskodnak.

Nem véletlen, hogy éppen a Joey DeMaio által vezetett csatahajót említettem példaként, mert a legénység egykori tagja, a kapitány önkényuralma miatt a nyolcvanas évek végén dezertáló Ross „The Boss” Friedman gitáros friss lemezéről lesz itt szó. A metal harcos analógiánál maradva, Ross már sokkal inkább egy öregedő, ám egyre fékevesztettebb vikingre emlékeztet, aki vérben forgó szemekkel, fogai között kést szorongatva indul a csatába. Tudja jól, hogy a napjai meg vannak számlálva, és ha majd egyszer a harctéren utol is éri a végzete, utolsó erejével biztos a halálba fog vinni néhányat az ellenség soraiból. Bérelt helye van a Valhallában, igazi küzdő típus.

Heavy metal rajongóként mindig imponálónak találom, amikor egy korosodó zenész továbbra is kitart az eredeti irányvonal mellett, és nem nyergel át valamilyen kényelmesebb, lagymatagabb stílusra, komolyodásnak, letisztulásnak beállítva ezt a folyamatot. Bevallom, ebben az is vastagon benne van, hogy én magam sem tervezek különösebb stílusváltásokon keresztülmenni életem hátralévő részében, és simán el tudom képzelni, hogy nagypapa koromban is rockzene fog szólni a háttérben, miközben a reggeli tejbepapimat próbálom majd leküzdeni. Ebbéli elképzeléseimhez amolyan példaképként szoktak szolgálni a Ross-hoz hasonló zenészek, akik nem hogy elpuhulnának az évek során, hanem még egyre keményebbre is veszik a figurát.

Merthogy a Born of Fire album jóval masszívabbra sikerült elődjénél, műfaját tekintve leginkább a thrash-be hajló power metal lenne a helyes meghatározás, ami azért egy 66 éves gitárostól igencsak megsüvegelendő dolog. A nyitó Glory to the Slain teljesen váratlanul elszabaduló agressziója konkrétan rám is ijesztett az első hallgatásnál. Nem igazán erre számítottam, az első sokk után rögtön újra is kellett indítanom a korongot, hogy megfelelően átszellemülve vethessem bele magam a meghallgatásába. Második nekifutásra azért már megmutatta a maga szépségét ez az elsőre kissé kaotikusnak tűnő nóta. A Fight the Fight sem sokkal barátságosabb, mechanikusan ismétlődő riffjei hallatán egy húsdaráló gépezet gyomrában érzi magát a hallgató. A melódiáknak itt nem sok babér terem, ezt a kíméletlen szerkezetet arra építették, hogy a lelket is kipréselje az emberből.

A harmadik daltól kezdve azért valamivel emészthetőbbé válik a lemez. Na, nem mintha sokkal lazábbra eresztené a gyeplőt a csapat, mert továbbra is meglehetősen szigorú hangvételű marad a zene, csupán arról van szó, hogy innentől kezdve a szívek kitépése és a szemek kiszúrása mellett azért a dallamok is komolyabb szerepet kapnak. Remek példa erre a Denied by the Cross, amelyben kiválóan variálgatják a melodikusabb részeket a kíméletlen thrash-es begyorsulásokkal. Aki szereti a Helstar újkori lemezeit, annak erősen ajánlott belehallgatni ebbe az anyagba, már csak azért is, mert Marc Lopes hangja meglehetősen emlékeztet James Rivera orgánumára. Utánzásról persze szó sincs, mivel Lopes egyrészt sokkal dühösebben énekel, illetve az enyhén selypítő kiejtése is elég sajátos. A lemez címadó dala szintén az erőszakosabb vonalat képviseli, szövegköpködős énektémái és ügyes tempóváltásai egy húzós, vérbeli headbanger nótát eredményeznek.

Azért akadnak dallamosabb tételek is, a Maiden of Shadows gitárharmóniái például kellemes felüdülést nyújtanak a sok hegesztés után. Ebben a dalban megmutatják, hogy még manapság is bele lehet illeszteni a kelta dallamokat a heavy metal-ba anélkül, hogy elcsépeltté vagy sekélyessé váljon a végeredmény. A hagyományosabb dalok közül említést érdemel még az emelkedett hangulatú Godkiller, de a belassult The Blackest Heart is remekül sikerült, egyes riffjei hallatán talán még maga Tony Iommi is elégedetten pödörgetné a bajuszát. A könnyedebb hangulatú Demon Holiday és a heroikus Undying szintén kiválóak, garantáltan a koncertek kedvelt darabjai lesznek.

Azt azért mindenképpen szükséges elmondanom, hogy a lemezt többször is meg kell hallgatni ahhoz, hogy átfogó képet kaphassunk a dalokról, mert ez az album nem fülbemászó himnuszok gyűjteménye. A korábbi korongok nótáihoz képest jóval összetettebbek a mostani szerzemények; nem csak amolyan kisujjból kirázott heavy metal stílusgyakorlatról van itt szó, hanem határozottan komoly muzsikálást hallhatunk. Kár lenne tagadni, hogy a befogadást Marc Lopes agresszív, helyenként akár indokolatlanul is erőszakos énekstílusa sem könnyíti meg. Az első hallgatás után én magam is csak negyvenöt percnyi dühös acsarkodást tudtam felidézni, néhány emlékezetesebb momentummal. Persze miután többször is lepörgött az album, már az összes dal megmutatta a maga karakterét, erősséget.

A jó öreg Ross ismét bebizonyította, hogy még mindig ő itt a Főnök. Egykori harcostársaival ellentétben ő nem egy léket kapott csatahajót próbál átlavírozni az egyre zavarosabbá váló vizeken, olyan ágyúkat durrogtatva, melyeknek mennydörgő robbanása ugyan még a régi időket idézi, legendás tűzerejük azonban már a múlt ködébe vész. Ő nem kényelmesedett bele a legendás győzelmek dicsőségébe, és bár arcára nyomot véstek az elmúlt évtizedek, szemében még mindig ott ég az ifjonti tűz. Ha az ő hadihajója tűnik fel a horizonton, akkor a gyávák jobb, ha menekülőre fogják, mert ha a Főnök és bandája partot ér, itt bizony kő kövön nem fog maradni.

About Gabrielkiss 88 Articles
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*