Razor: Evil Invaders (1985)

A ’60-as, ’70-es években nem volt szokatlan, ha egy zenekar két lemezt jelentet meg egyazon éven belül. Ennek egyrészt valószínűleg kiadói szándék, másrészt az adott együttes produktivitása állhatott a hátterében, de erre, gyanítom, csak az okosok, az akkor élők ismerik a választ.

A ’80-as évek közepére már nem volt jellemző ez a jelenség. Átalakultak a zenehallgatási viszonyok, többféle muzsika jelent meg a piacon, professzionálisabbá, fejlettebbé, érettebbé vált a kiadói marketing, üzletpolitika. Minthogy a kivétel erősíti a szabályt, a kanadai Razor jó példa a „két lemez ugyanabban az esztendőben” kitételre. A csapatot 1983-ban, Guelph-ben (Ontario) hívta életre Dave Carlo gitáros és John „Bone” Scheffel gitáros/énekes, viszont a stabil tagság csak egy évvel később rajzolódott ki, meghatározva a kanadaiak klasszikus felállását. Mike Campagnolo basszugitáros, Mike „M-Bro” Embro dobos (ex-Wratchild), majd két frontembert, Rob Andersont, valamint Shanon „Shane” Logant (ex-Moxy) követően csatlakozott hozzájuk Stace „Sheepdog” McLaren énekes. Megjegyzem, Rob röviddel 1984-es demójuk felvétele előtt szállt ki, és ő mutatta be, ajánlotta Stace-t a bandának, míg Scheffel elhagyta őket.

Mindannyian az akkori, új heavy metal feltámadás fanatikusai voltak, és sem tehetségnek, sem szorgalomnak nem voltak híján. Mindezt jól példázza, hogy a már említett demón kívül 1984-ben jött ki az Armed and Dangerous EP, valamint a decemberben publikált Escape the Fire demó, ami egyben az Excutioner’s Song pre-produkciós anyaga is volt. Ezt követően látott napvilágot 1985 áprilisában a nevezett korong (Gabrielkiss kollégánk megemlékezése itt olvasható róla), amelyet még ugyanazon év októberében az Evil Invaders követett.

Mike Campagnolo: „Az Evil Invaders idején nagyon együtt voltunk, mint zenekar. Volt egy kevés időnk arra, hogy az új anyagon dolgozzunk, és sikerült rátalálnunk arra a természetes jellegű hangzásra, amely azóta is jellemző ránk. Úgy gondolom, mindegyik zenekar tudatában van annak, hogy mi folyik körülötte a színtéren, de mi semmi esetre sem alakítottuk át a megszólalásunkat vagy szövegeinket, hogy egy másik bandára hasonlítsunk. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mi csak azt csináltunk, amit akartunk, és úgy gondoltuk, hogy a rajongóink pontosan erre vannak kiéhezve.”

1985 júliusában a kvartett úgy vonult be a torontói Phase One stúdióba, felvenni új anyagát (a maszterizálásra a Holland Cutting Room-ban került sor), hogy gyakorlatilag egy deka új nótájuk nem volt, mert amennyivel rendelkeztek, azt már „egy körrel” korábban ellőtték. Ilyetén módon a Gonosz Támadókon vadonatúj szerzemények kaptak helyet. Hozzáteszem, eddigre a Razor-nak már kialakult a saját hangzása, zenei világa, mindössze két hátrányuk volt: kanadaiak voltak, és „otthonuk” a Viper Records (az Attic labelje) volt. Ilyetén formán a promóciójuk szégyenszemre a nullához konvergált, Európában a hőskorban fel sem léptek, holott az öreg kontinens rajongói kajálták őket, nem véletlenül alakult ki körülöttük (és övezi őket mind a mai napig) kultikus státusz.

A „Melyik a legjobb, legklasszikusabb Razor album?” versenybe a Malicious Intent aranyérmével neveztem be őket, és tartom fenn ezt a véleményemet mind a mai napig, azonban az Evil Invaders is megkerülhetetlen alapvetése a thrash metalnak, nálam speciel übereli elődjét. Az instrumentális, viszonylag hosszú (4:30) Nowhere Fast-ot követő Cross Me Fool, a Legacy of Doom, a kimért, megklipesített címadó darab (amit a kultikus, torontói Larry’s Hideaway-ben rögzítettek, és gyakran pörgött az MTV-n, valamint a MuchMusic-on), a záró Thrashdance (és az összes többi dal) egy az egyben kimerítik a „hibátlan thrash metal anyag” fogalmát.

Sheepdog hangja, valamint a rájuk jellemző száraz, csiszolatlan hangzás (is) kiemelte őket a thrash metal színteret akkoriban elárasztó csapatok tengeréből, mi több, Mike Embro-t simán a legjobb thrash dobosok közé sorolom. Önmagáért beszél az anyag szlogenje is: „köpünk mindenkire, aki a pózerkedést választja, a többiekkel együtt thrash-elünk”. Mindenképpen muszáj kitérnem az évszámra, hiszen akkor szökkent szárba a thrash metal boom, amelyhez a Razor bőven hozzáadta a magáét, esetükben tényleg a béna kiadói háttér miatt maradt el a „rivaldafény”. Az Evil Invaders bizony méltó vetélytársa a Hell Awaits-nek, a Bonded by Blood-nak, az Infernal Overkill-nek, vagy az Endless Pain-nek.

Mike Campagnolo: „Szerettük, és elismertük, amit a Slayer akkoriban csinált, de sohasem mondtuk azt, hogy akkor gyerünk, csináljunk gyorsabb anyagot a Slayernél. Soha az életben nem írtam démoni sorokat, ugyanakkor semmi esetre sem mondom azt, hogy ez helytelen, de úgy gondolom, hogy a Razor a maga módján együtt létezett az akkori idők zenekaraival.” Ez esetben a bőgős arra utal, hogy ők az évek során nem nyesték le punk hatásaikat, amire az Instant Death és a Cut Throat jó példaként szolgálnak. A tempóváltás nem feltétlenül az ő ismérvük volt, a technikai villogást sem tartották szem előtt, ugyanakkor végig intenzíven, kíméletlenül, brutálisan tolták muzsikájukat, amelyben a riffek ugyanolyan alapok voltak, mint a ritmusok; náluk nem volt lacafaca, nyomták, ami a csövön kifért (Speed Mechants).

Arról, hogy miért is jelent meg két album ugyanabban az esztendőben, Mike Campagnolo így nyilatkozott: „Az Attic óriási nyomást gyakorolt ránk, úgy gondolom, abban a reményben, hogy kiszivattyúzzák belőlünk az anyagot, amit komoly erőfeszítések árán raktunk össze. Cserébe semmilyen komoly lehetőséget nem teremtettek számunkra. Ez nem olyan volt, mint manapság, amikor egy albumod keltette hullámokat két évig meg tudod lovagolni.”

Konklúzió: a banda a Malicious Intent-ig a „csúcson” volt, egy jobb kiadói háttérrel sokkal inkább ki tudták volna kinőni magukat, azonban M-Bro (1987), majd Sheepdog (1988) távozását követően a zenéjük valamelyest megváltozott, és az már nem volt az igazi. Az 1997-es Decibels (egyben újjáalakulásuk műve) szerintem nagyon jó lett, és noha papíron azóta is aktívak, érdemben semmit nem csináltak. Korai albumaikra azonban mindenképpen büszkék lehetnek, azok az egyetemes thrash metal történelem klasszikusai.

A cikk szerzője: Dávid László707 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*