Bay Area a tengerentúli thrash metal mozgalom fellegváraként vonult be a metal történetébe. Ugyanolyan meghatározóvá vált, ahogy a Los Angeles-i vagy New York-i színtér, azonban az öböl környékén nem voltak olyan „villongások”, mint a nevezett két másik helyen. San Francisco-ban és környékén a thrash bandák mellett jobban megtűrték a lazább zenéket képviselő csapatokat is. Akadt azon a vidéken punk/hc legenda (Dead Kennedys), de jelen volt a dallamos (Vain) és a „bekategorizálhatatlan” vonal (Psychotic Waltz) is. Ebben a cikkben ez utóbbi csapatról és három évtizeddel ezelőtt megjelent bemutatkozó albumáról lesz szó.
Nem voltam rest utánanézni az interneten a San Diego–San Francisco távolságnak, ami mintegy 800 kilométert ölel fel. Ez azért fontos, mert korábban a Psychotic Waltz-ot buta módon a Bay Area-i mozgalommal vontam egy kalap alá, holott ők a „központtól” jóval messzebb kezdték meg tevékenységüket, ergo jócskán távol tartották magukat az akkori/ottani eseményektől. Történetükbe most nem bonyolódnék bele, hiszen azt már két ízben is megtettem (itt és itt), most tényleg csak a kezdetekre szorítkozom.
Debütáló korongjuk egy olyan korban látott napvilágot, amikor még nem sejtettük a súlyos zenék birodalmában hamarosan beálló változásokat. Mind a thrash, mind a glam/haj/dallamos vonal az utolsókat rúgta, az undergroundban a death metal vette át a hatalmat, és akkor még ott volt a senki földje is. Konkrét időpontot nem tudunk, csak annyit, hogy az A Social Grace munkálataira valamikor 1989-1990 között került sor „a stúdióban”, Mike Harris, Rich Thompson és a zenekar produceri felügyelete mellett, a végeredmény pedig 1990. november 26-án öltött testet.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy immár Psychotic Waltz néven egy demót (1988) és az I Remember single-t (1990) jelentették meg, ezek közül pedig az előbbinek volt komoly jelentősége. Miután megtetszett nekik egyik barátjuk zenéjüket jellemző meghatározása („elmebeteg keringő”), úgy döntöttek, hogy erre nevezik át a zenekart.
Az említett demó egy sokkal súlyosabb irány felé terelte őket annál, mint amit addig az Aslannal követtek. Szokatlan ütemekkel és tempókkal, duplázott sávokkal, szövevényes szerkezetekkel felruházott szerzeményeik messze kiemelték és megkülönböztették a csapatot pályatársaitól, arról már nem is beszélve, hogy ez a felvétel hívta fel rájuk a német metal magazinok figyelmét, és juttatta el őket következő anyaguk kiadásáig (Into the Everflow – 1992), valamint ’91-ben felléphettek a híres Dynamo fesztiválon, Hollandiában.
Páratlan debütálás, páratlan zenészek, páratlan dalok – mit mondjak még? Páratlanul alulértékelt pályafutás. Dan Rock-ék akkora zenét játszottak fel erre az albumra, mint ide Lacháza. Az 51 perces játékidő az akkori sztenderdekhez képest talán még a „tűréshatáron” belül volt, azonban a dalok kivitelezése, megvalósítása valóban párját ritkította. A Watchtower, a Fates Warning, valamint a Dream Theater után negyedikként bukkantak fel, mint a progresszív rock/metal „legújabb kori” képviselői. Esetükben minden adott volt ahhoz, hogy egy fenomenális korongot tegyenek le az egyetemes metal történelem asztalára. Gondolok itt arra, hogy Buddy Lackey személyében adott volt egy briliáns énekes, egy zseniális gitáros duó, Brian McAlpin és Dan Rock, megfejelve mindezt a zseniális Ward Evans basszusgitáros és Norm Leggio dobos alkotta ritmusszekcióval.
Egy nagyon változatos, lebilincselő korong lett a végeredmény, amely tényleg élesen ekülönült az akkori trendektől. Van itt a Watchtowert idéző, enyhe techno-thrash-es jelleget öltő tétel (…and the Devil Cried), elvont, borult hangulatú, akusztikus témákkal megtámogatott szerzemények (Halo of Thorns, Another Prophet Song), rövid instrumentális betét (Sleeping Dogs), valamint szimplán csak lélegzetelállító nóták (I of the Storm, Psychotic Waltz). Külön kell említést tennem a lírai, szívbemarkoló, fuvolát is felvonultató I Remember-ről, mint az anyag – és életművük egyik – csúcspontjáról, amelyet Buddy Lackey „tanárának”, Ian Andersonnak (Jethro Tull) ajánlott.
A rétegzett, fifikás, összetett témák értelemszerűen a korai Dream Theater-rel való hasonlóságot támasztják alá, ugyanakkor a Psychotic Waltz nem esik át a ló túloldalára, mert a daloknak van terük, nem áldozzák fel őket a komplexitás oltárán, befészkelik magukat a műkedvelő hallójárataiba. Feltételezem, nem dúskálhattak az anyagiakban, a hangzáson azonban semmilyen kórság nem üti fel a fejét, lélegzik az anyag, a megszólalás semmi kívánnivalót nem hagy maga után.
Kevés ide bármilyen magasztos jelző, ez a zenekar a pályafutása során rossz művet még csak véletlenül sem adott ki a kezei közül. Idei visszatérésük is dicsőséges lett, méltó párját ritkító korai alkotásaikhoz, úgyhogy csak azt tudom kívánni, még jó darabig folytassák Elmebeteg Keringőjüket.
Leave a Reply