Bársony Péter barátom, kollégám, január 27-én publikált, zseniális írásában (itt) tett említést a „Peaceville-i három nagyról” (My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost). Egyrészt ezen felbuzdulva, másrészt pedig aktualitása okán szántam rá magam a Paradise Lost 1990. február 5-én megjelent bemutatkozó anyagának kivesézésére.
Az együttes John Milton Elveszett Paradicsom című művétől kölcsönözte magának a nevét, életre hívói pedig Stephen Edmondson basszusgitáros, Gregor Mackintosh és Aaron Aedy gitárosok, Nicholas John Arthur Holmes énekes, valamint Matthew „Tuds” Archer dobos voltak. Mindez 1988. március 26-án történt Halifax-ban, úgy, hogy az akkor 17-19 esztendős fiataloknak semmiféle zenei múltjuk, előéletük nem volt.
Fentebb említett pályatársaik 1990-ben bontottak vitorlát, a My Dying Bride szintén Halifaxban, az Anathema pedig Liverpoolban. A csapatok akkori otthonaként szolgáló Peaceville-ről pedig csak annyit, hogy 1987-ben, Dewsbury-ben, még punk rock kiadóként hozta létre Paul „Hammy” Halmshaw (az Instigators énekese, valamint a Civilised Society? és a Sore Throat dobosa), ám a cég nem sokkal később a death/doom egyik fellegváraként vált ismertté. Nemcsak a brit triász, hanem pl. az Autopsy, az At The Gates, a Baphomet korai anyagaiért is „ők vállalták a felelősséget”, mindig is a minőségi kiadványok megjelentetésére törekedve.
Visszatérve cikkem tárgyához, első próbájuk alkalmával született meg Blood Filled Eyes című daluk, amit sohasem rögzítettek. Hírnevüket három demóval (Morbid Existence, Paradise Lost – 1988, Frozen Illusions – 1989) alapozták meg, 1989 decemberében pedig a The Academy stúdióban, Hammy produceri felügyelete mellett láttak neki debütáló alkotásuk munkálatainak,. Két dolgot már most az elején tisztáznék. 1.) A death metal ekkor még csak felfutóban volt, az Obituary, a Death, a Morbid Angel művei etalonként szolgálhattak, azonban ez a banda – ahogy az Autopsy is – pont az ellenkezőjét csinálta mindannak, amit a műfaj „megkövetelt”, lévén, hogy rengeteget lassított a muzsikán, amelyet egyfajta morbid, groteszk hangulatba ágyazott.
2.) Már itt az elején eldőlt, hogy a hármak – ahogy kollégám fogalmazott, a három nagy – zenei világa élesen eltért egymástól, már csak azért is, mert a Paradise Lost – ha fogalmazhatok így – „vidámabb” felfogásban tálalta, fogalmazta meg mondanivalóját, mint a My Dying Bride és az Anathema, valamelyest fogósabbak voltak náluk, illetve szerzeményeiket sem eresztették bő lére. Fogósság alatt természetesen nem az azonnal a fülbe ragadó, könnyed, mézédes melódiákat értem, hanem azt, hogy könnye(bbe)n lehetett bennük fogódzkodót találni, korántsem volt olyan depressziós, az életről lemondó érzése, töltete, kisugárzása az anyagnak, mint honfi- és pályatársaik lemezeinek. Példának okáért, az intrót követő Deadly Inner Sense-ben vagy a Paradise Lost-ban a Shades Of God és az Icon albumok melódiáinak csírái érhetők tetten.
Amennyiben mindenképpen párhuzamokat kell keresnünk az albummal kapcsolatban, akkor egyértelműen az Autopsy-t és az Asphyx-ot emelném ki, mint a death/doom legkoraibb „versenyzőit”, keresztapjait. Enyhe floridai hatást tükröz az Our Saviour (ezt csak a kezdésére értem, benne az ominózus „Where is your god now as you’re dying alone” sorokkal), míg az ifjú, tapasztalatlan Paradise Lost legjobb nótái (egyben személyes kedvenceim) a Rotting Misery és a Frozen Illusion. Egyébiránt a demókról a címadó darabot, a Frozen Illusions-t, illetve az Infernal Torment-et emelték át a korongra, utóbbinak a második demón hallható verziója került fel a végeredményre.
Különösebb technikai villogásokat nélkülöző, „az agyamat dobom el” jellegű témáktól mentes a korong, ugyanakkor az itt-ott felbukkanó effektek (női hangok a Breeding Fear-ben), dallamok, a sötét atmoszféra némi extrát kölcsönöztek a lemeznek. Hangzás tekintetében sem vallott szégyent a produkció, a maga idejében, az akkori sztenderdekhez mérten jól szólt az album.
Ez volt tehát a Halifax-i kvintett első lépése a „világhír” felé, de mint ahogy azt tudjuk, a Gothic-kal váltak igazi névvé, minőséggé, meghatározó tényezővé. Szerintem a Lost Paradise egy méltatlanul elfeledett, alulértékelt klasszikus, amelyet sohasem késő felfedezni.
Leave a Reply