Oranssi Pazuzu: Mestarin kynsi (2020)

Mit lehet arra a kérdésre válaszolni, hogy hol húzódnak a black metal végső határai? Ha az Oranssi Pazuzu tagjainak kellene nyilatkozni erről, magabiztosan eléd tennék legújabb albumukat, a Mestarin kynsi-t. Valahol itt. Pillanatnyilag.

Én hiszek nekik. Legutóbbi lemezük, a 2016-os Värähtelijä fényesen bizonyította, hogy tudják, miről beszélnek – és akkor ott van még a Waste Of Space Orchestra Syntheosis albuma is, amelynek ötven százalékban ők az elkövetői. Megalakulásuk első pillanatától fogva – vagyis 2007 óta – messzire kerülnek minden megszokottat és elvárhatót, és a black metal olyan ösvényeire merészkedtek, amelyek két-három évtizeddel ezelőtt még elméletben sem léteztek. Ma viszont már nagy számban jönnek szembe velünk eddig ismeretlen hangzások, sosemvolt párosítások, a megszokások erdejéből szabadulni vágyó zenei törekvések. A színtér mostanában nagyon virulens – szerencsére, mert húzhatjuk ugyan a szánkat egy-egy elvetélt ötlet miatt, de a közülük figyelemre méltó az tényleg figyelemre méltó, így az Oranssi Pazuzu ez évi szónikus kataklizmája mellett sem lehet szótlanul elmenni.

Előző lemezükkel is eljutottak már ezekre a végekre, és már akkor sem először jártak itt. Negyedik albumuk mindenesetre biztos támpontot nyújt arra nézve, hogy hová pozicionáljuk be magunkat most, az ötödikkel kapcsolatban. Hasonlóan a Värähtelijä-hoz, a Mestarin kynsi is a sokszínűségnek azon a szintjén van, ahol gyakorlatilag fölszámolja maga körül a műfajt, megszüntet és zárójelbe tesz mindent, amit a black metal-tól eddig kényelmesen megszoktunk, vagy elvártunk.

Elődjének folytatásaként a Mestarin kynsi is csábítóan sokoldalú. Apró, szokatlanul kitekert szépségek és térdre kényszerítő viharok barátságtalan keveréke. Az Oranssi Pazuzu egyik lábával a káoszban, a másikkal pedig a hideg logika transzcendens oldalán áll. A két végpont közti hatalmas szakadékban – mint egy kozmikus résben – alig felismerhető struktúrák kusza körvonalai sejlenek fel, ismeretlen törvényeknek engedelmeskedő, tíz perceket is kitevő, veszedelmes mentalitású szerzemények öltenek testet. A széttartó vonalak mentén építkező zord kreálmányok kalandos szövevénnyel borítják be a teljes játékidőt, és változtatják a Mestarin kynsi-t egymásnak feszülő sötét hatalmak csataterévé.

A túloldal felé nyitott ablakon át – amely előtt annak idején Erich Zann állt, kezében hegedűvel, révületbe esve – áramolhatott be a világba ehhez hasonlóan fogvicsorgató idegen minőség, ilyen veszedelmes megfoghatatlanság, mint amit a finnek elővezetnek, és ami ellen még Erich Zann képzeletbeli, ihletett játéka sem bizonyult elégséges védelemnek. Zann elbukta a maga csatáját, de ez ne bátortalanítson el senkit. A fekete öves, metalban edzettek, a magunkfajták, ha a helyére állnak, talán tudják tartani a frontot, mert olyan ez a lemez, mintha frontvonalban lennénk, mintha valakik háborút viselnének ellenünk. Ötvenpercnyi játékideje alatt, néhol nyugisabban, másutt csapkodó hangorkánok közepette, bedönt minden bástyát, lassan felőröl maga körül mindent.

A zenekar-alapító és énekes Jun-His keményvonalas károgásán (amellyel a black metal hívők legszebb álmait testesíti meg) és az arcunkba fröcskölt extrém gitárfortyogásokon kívül semmi felismerhető motívum nem köti a lemezt az északi alapműfaj tradícióihoz. Nagy rendszerességgel drone- és ambient-ihletettségű révületszakaszok tagolják a lüktető, alig strukturált, de kitartóan pulzáló fősodort, ami már alapból is Killing Joke-os transzállapotban járja a saját útját. A basszusgitár szerepe az átlagnál jóval hangsúlyosabb. Brummogó-morgó, stabil húzására halmozódnak rá a disszonáns és alig beazonosítható gitártémák, amelyek az átláthatóság káprázatával kecsegtetnek, de valójában ledöntik az utolsó kapaszkodókat is. Látszólag mindent felfal a fene nagy zenei szabadság, és megöli az élvezeti értéket is, de láss csodát: nem! Paradox módon éppen hogy minden részlet percre pontosan a helyén van, csak azt nem lehet tudni, hogy miért van ott jó helyen, ahol éppen van.

A fentiek után talán nem okoz meglepetést: egységként érdemes megítélni a Mestarin kynsi-t, mert a számoknak – noha vannak, de nevezzük őket inkább kompozícióknak – csak mérsékelten van önálló jelentőségük. Bár egy idő után elkülönülnek egymástól, a végeredmény szempontjából egyetlen áradásként vonulnak le, és hagynak űrt maguk után. Bizonytalan sejtéseken és foszladozó szélű benyomásokon túl nem könnyű bármi konkrétumot találni bennük. Így aztán nem is érdemes leltárba venni, hogy a lemeznyitó Ilmestys mitől jobb, vagy más, mint a Tyhjyyden sakramenti, vagy az azt követő Uusi teknokratia, mert mind ugyanúgy „zavaros”, ugyanúgy kizökkentő és ugyanúgy bizarr – noha távolról sem egyformák. Mindez a többi három kompozícióra (Oikeamielisten sali, Kuulen ääniä maan alta, Taivaan portti) is érvényes. Ezek is zenei amőbák, szilárd struktúra nélküli szétágazások. Elindulnak valahonnan, eljutnak valahová, és közben történik velük valami. Tulajdonképpen folyamatzene ez, amiről nagyon könnyű az elszállós pszichedeliára asszociálni, és igen! De Pink Floyd helyett legyen ez inkább Black Floyd!

A riffeket nagyítóval kell keresni, és nyilván „verze-refrén” őskövületekre se számítsunk. Zenei vezérfonalat is csak ritkán találni benne, és akkor is csak ideiglenesen. Begombázott, progresszív zenékre jellemző szabad asszociációkkal dolgozik az Oranssi Pazuzu, így a „black metal” mellett a „pszichedelikus” felirat is gondolkodás nélkül felvarrható a csatamellényére – de még mennyire! –, és az „avantgárd/progresszív” jelvényt is melléjük tűzhetjük, plusz még egy rakás másikat, például a „dark ambient”-et is – csak hogy a legnyilvánvalóbbat ki ne hagyjam –, ami az ilyen zenéknél egyébként is szériatartozék.

A Värähtelijä egy fokkal strukturáltabbnak tűnik, de ez olyan halvány érzet, hogy bőven a hibahatáron belül van, így talán nem is igaz. Az új albummal eltöltött idő lassan itt is kirajzolja a főbb vonalakat, megnyugodhatunk, de ennél többre ne számítsunk. Amennyit a borítóból ki lehet olvasni, annyira „nyitott könyv” a zene is. A finnek hírből sem ismerik a megalkuvás fogalmát, zenéjük azt sugározza magából, hogy ha tudod, mit akarsz, és hiszel is benne – és persze ha a tehetséged is megvan a vállaláshoz –, bármit megcsinálhatsz, nincs határ, és semmit nem kell megmagyaráznod. Maga a mű igazol téged.

Vannak zenék, amelyekre azt mondom: kemény, durva, vagy elvont, nem e világi. Az Oranssi Pazuzu-ra mind igaz – de több is ezeknél. Ha valami ismerthez kellene hasonlítanom, a VHK-t említeném. Más regiszteren és eltérő attitűddel, de hasonló energia-befektetéssel dolgozzák meg a hallgatót, és a hasonlat más síkon is segít a tájékozódásban: az Oranssi Pazuzu annyira black metal, amennyire a VHK népzene.

A Mestarin kynsi-t elsősorban a nyitott szemmel rémálmodóknak ajánlom figyelmébe, és persze azoknak, akik képben vannak az Oranssi Pazuzu eddigi munkásságát illetően, vagy akiknek bejött a tavalyi Waste Of Space Orchestra album. Az én ötcsillagos szállodámban a királyi lakosztály illeti meg őket ezért a lemezért.

A cikk szerzője: Bársony Péter52 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*