Mötley Crüe: Theatre of Pain (1985)

Hogyan romboljuk le a földig, semmisítsük meg mindazt, amit addig véres verejtékkel, kitartással, szorgalommal, kemény munkával felépítettünk, véghezvittünk? Nagyjából ez volt a Mötley Crüe filozófiája 1985-re, úgy, hogy addigra a glam rock/metal abszolút uralkodóinak számítottak. Igen, a világ (a nők hada) a lábaik előtt hevert. 1983. május 29-én úgy léptek fel a US fesztivál metal napján, hogy az áttörésüket jelentő Shout at the Devil még meg sem jelent.

Az előzményekbe nem akarok nagyon belebonyolódni, azokat jól ismerjük. Komoly csapást jelentett számukra, amikor 1984. december 8-án Vince Neil énekes elkövette azt a halálos kimenetelű autóbalesetet, amelynek következtében a finn Hanoi Rocks dobosa, Razzle (alias Nicholas Dingley) életét vesztette. Mind Neil és a Mötley Crüe, mind a Hanoi Rocks pályafutását megpecsételte az a tragédia. Rehab, előzetes letartóztatás, börtön – jött minden. Ilyen előzmények után vonultak 1985. január-május között stúdióba, hogy rögzítsék harmadik albumukat. A hangulat jellemzően következzenek Mick Mars gitáros szavai: „A Theatre… idején nem voltunk formában. Túl nagy siker szakadt ránk, túl gyorsan. Akkoriban minden olyan zűrzavaros volt, és a nagy káoszban elvesztettük az irányt. Sikeres lemez lett, de mint Mötley-album nem egy nagy szám. Mellétrafáltunk. A többieken viszont nem nagyon vannak töltelékdalok, azok ma is megállják a helyüket.” Úgy gondolom, nem nagyon köthetünk bele a szavaiba.

Nikki Sixx basszusgitáros így emlékszik vissza erre az időszakra: „Amikor Vince megérkezett a stúdióba, nem adtunk elő semmiféle könnyes „jaj de jó, hogy újra itt vagy” jelenetet. Furcsa szomorúság telepedett ránk: úgy éreztük magunkat, mintha valamelyik ex-csajunk lépett volna be a helyiségbe. Én akkor már egy hónapja Robbin Crosby-val (ex-Ratt – R.I.P.), és a Hanoi Rocks tagjaival bulizgattam Los Angelesben, és az igazat megvallva, nem sokat foglalkoztam a bandával, nem is nagyon jutottak eszembe a többiek.”

Kis túlzással, a komplett zeneanyagot úgy „köpködték össze”, a Theatre Of Pain bizony nem éri el elődjei színvonalát. Az más kérdés, hogy platinalemez lett, sokan klasszikusként tartják számon, ám önmagukhoz képest komoly csalódás lett. Ha pedig még azt is hozzátesszük, hogy 1985-ben jött ki az Under Lock and Key (Dokken), a Metal Heart (Accept), vagy a The Last Command (W.A.S.P.), felesleges komolyabb okfejtésekbe bocsátkozni. Nikki Sixx: „Írtam pár dalt az albumra, ami végül Theatre of Pain címmel jelent meg, de valójában fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálok, mit mondok, mit játszom. Annyira szétbasztam magam, hogy egyedül már az öltözködés is nehezen ment.” Még egy adalék Nikki-től: „Mindannyian be voltunk kattanva. Vince csupán egyetlen dolgot nem fogott fel: amíg ő józanodott, addig mi feljutottunk a függőség újabb szintjére. A városban ragadtunk, és nem tudtuk, mit kezdjünk magunkkal a borzalmas, intenzív turné után, amit magunk mögött tudhattunk.”

A lemez címe mögött is az akkori életvitelük húzódott meg, arra akartak reflektálni, amelybe az az ominózus, fentebb említett tragédia is belejátszott. Nikki Sixx: „Akkoriban egy csomót olvastam a párkapcsolatokról, de érdekelt a színház, a politika, a kultúra. Érdekeltek azok a régi komédiások, akiket lefejeztek, ha nem sikerült mosolyt csalniuk a királyuk arcára, de érdekeltek a modern elméletek is. Például nagyon tetszett Antonin Artaud A könyörtelen színház (Theatre of Cruelty) című esszéje. Az albumnak eredetileg az Entertainment or Death címet akartuk adni, de miután Doug Thaler rátetováltatta a karjára a szöveget, meggondoltuk magunkat, és inkább a Theatre of Pain mellett döntöttünk”.

A Razzle emlékének ajánlott anyag végül 1985. június 21-én látott napvilágot. Már a korong nyitányát jelentő City Boy Blues is „szembe megy” a Live Wire és a Shout at the Devil dinamikus kezdésével, mintegy előrevetítve a gyenge színvonalat. E tekintetben a hallgatónak nem is kell csalatkoznia, mert a dalok sajnos nem érik el a korábbi Mötley Crüe korongok szintjét; a lendület, a dinamika bizony komoly csorbát szenvedett. Nem túlzás kijelenteni, hogy ötlethiányban szenvedett a társaság. Nikki Sixx: „Csak öt dalt írtam, és mindegyiket feljátszottuk. Amikor ezzel megvoltunk, át kellett néznünk a régi demókat, hogy összekaparjunk egy teljes albumra való anyagot.”

Így már azt hiszem, érthető az összhatás, az összkép. Példának okáért a Louder Than Hell egy korai demós szerzemény leporolt verziója, de a zongorás ballada, a Home Sweet Home sem újkeletű dal volt. Nikki Sixx: „A Home Sweet Home az egyik első dalunk volt, amit annak idején felvettünk, és az akkori érzéseinket örökítette meg, vagyis a magányt, a kétségbeesést és a zavarodottságot; a családban, a párkapcsolatban vagy akár a halálban meglelhető biztonság iránti vágyat fejezte ki. Ezt elég szarul játszottuk fel. Tulajdonképpen csak annyit csináltunk, hogy bementünk a stúdióba, készítettünk két változatot, aztán meguntuk az egészet, fogtuk magunkat, és hazamentünk. Amikor a Home Sweet Home-on dolgoztunk, egy hétig mindennap ezt játszottuk, így érthető, hogy sehová sem jutottunk, és azt is állati lassan csináltuk.”

Felidézendő az előző évek dinamikáját, a Use It or Lose it valamelyest a Knock ’em Dead Kid-re, a Tonight (We Need a Lover) a Shout at the Devil-re hajaz; a Keep Your an Eye On the Money miatt sem kell szégyenkezniük, de mint egységes egész, az album jóval elmaradt az első kettőhöz viszonyítva. Az is önmagáért beszél, hogy a lemez legnagyobb slágere a Brownsville Station-feldolgozás, a Smokin’ in the Boys Room lett, ráadásul ekkoriban az imázsra, a körítésre fókuszáltak, nem pedig a tökös, frankó dalokra.

Igazi mélypontjukat aztán 1987-ben érték el, de két évvel később, megtisztulva újra felértek a csúcsra. Pályafutásuk további részleteibe kár belemennem, életvitelüket egy film is feldolgozta, a lényeg, hogy korai lemezeik időtállók (a Theatre of Pain is az lett), megkerülhetetlen szerepet töltenek be az egyetemes heavy metal zene történetében.

A cikk szerzője: Dávid László 721 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

3 Comments

  1. Ezen a lemezen van a “Save our souls” c. szám is, amit a ’80-as években a “Demons” c. olasz horrorfilmben is felhasználtak. Nagy sláger ez is, bár van egy baljóslatú atmoszférája – a filmhez illően…

  2. Nos, több mindenben vagyok járatos nálad (pedig 1 diplomám sincs), csak igyekszem szerény maradni. Pl. a The Cure együttes munkásságában is otthon vagyok.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*