Nem egyszer voltam fültanúja, sőt néha résztvevője olyan vitafórumoknak, amelyeken azon kardoskodtak, hogy melyik is a legjobb Morbid Angel album. Megmondom őszintén, erre én sem tudok választ adni. Ez mindig attól függ, hogy reggel az ágyból kikelve melyik lábamat helyezem először a padlóra, és hogy a napot indító pucolkodás után éppen melyik fülemet csatolom fel a hülye fejemre! HEHEHE!! Egy biztos, mindig az első négy lemez közül kerül ki az éppen aktuális győztes (az Abomination…-t nem számítom soralbumnak). Az 1993-as Covenant-tal nagyot robbantottak, a death metal fanok vették is, mint a cukrot. Az egyik legnagyobb példányszámban eladott death metal album a mai napig is.
A floridai csapat a Domination-ön egy új fegyvert is hadba állított, ugyanis csatlakozott hozzájuk az ex-Ripping Corpse gitáros Erik Rutan, akit a death metal fanatikusoknak, gondolom, nem kell bemutatni. A fiatal srác a dalszerzésbe is besegített, sőt, a This Means War című tételt egyes egyedül írta meg. A lemez a Dominate című tétellel indít, ami egy két és fél perces halálosztás. Egy veszett gyors téma és egy középtempós döngölés váltogatja egymást, majd a végén egy totál bizarr szóló is helyet kap.
A rövid vérontás után rögtön egy lassabb nóta következik, a Where The Slime Live. A morbid angyalok mindig is értettek az ilyen lelket kifordító, vontatott dalokhoz. A gitárok szinte szenvednek, miközben a belőlük kifacsart riffek rátapadnak a hallgató húsára, hogy gonosz vigyorral a pofájukon marják azt le a csontjairól. Trey Azagthoth itt is megajándékoz bennünket egy olyan szólóval, amelynek hallatán az ember ütőerei a legszívesebben násztáncba kezdenének egy zsilettpengével.
A harmadik dal, az Eyes to See, Ears to Hear az egyik kedvencem az albumról. Nem kapkodnak a srácok, végig marad a lépkedős tempó, viszont csurig pakolták horzsoló riffekkel és olyan gitártémákkal, amelyek szinte a pokol mélyére sodorják a hallgatót. Amikor David Vincent mély, de hörgésmentes hangon a dal címét énekli, a hideg futkorászik a gerincemen.
A negyedik tétel a Melting, ami egy rémisztő hangulatú instrumentális szerzemény, amely felkészít bennünket az ötödik nótára, ami a Nothing But Fear címet kapta. Nehéz dal, én sem könnyen barátkoztam meg vele. Néhol blastbeat-tel kísért vérontást vetnek be, néha pedig szinte már a káosz uralkodik el a szerzeményben. Nehéz kapaszkodót találni benne, pláne, hogy Trey szólóinak köszönhetően a barátkozásnak igen kicsi esélye van.
Ismét egy kedvenc következik, mégpedig a hatodik helyen tanyázó Dawn of the Angry. A gitárok egy kegyetlenül szigorú reszelős témával indítanak. Mintha a túlvilágról átröppenve támadna ránk valami ördögi dongóraj. Aztán a dal begyorsul, és kezdődik a vérengzés. A nóta közepére pedig egy olyan fasza kis döngölést helyeztek el, hogy az ember fia legszívesebben körtáncot járna, kaszát lengetve a kezében! HEHEHE!!
Hetedik büntetésként a This Means War csap le ránk, hitetlenekre. Mint már említettem, ezt a dalt Erik Rutan írta egymaga, és aki ismeri mostani csapatát, a Hate Eternalt, az sejtheti, hogy mi vár itt ránk! Egy bő háromperces, villámsebességű mészárlás, amely cafatokra szaggatva hinti szét a dobhártyánkat a szoba padlóját virító vérszőnyegen.
Elérkeztünk a nyolcadik szerzeményhez, a Ceasar’s Palace-hoz. Kínkeservesen vonagló, agybeteg témával indítanak, amely hirtelen belefullad egy betonkeménységű riffbe, amely még egy mezei heavy metal dalban is simán helyet kaphatna. Itt nem kapkodnak fiúk, a lassú, de biztos rombolás a fő célpont, természetesen Trey megfejthetetlen, agyvelőt tépő szólóinak támogatásával. A 9. szerzemény szintén egy instrumentális faragvány, amelyben csak egy szintetizátor és egy üstdob kap szerepet, és a Dreaming címet kapta örökül. Egyszerre szép és félelmetes.
Az Inquisition (Burn with Me) tizedikként lett a lemezbe vésve. Itt sem kapkod a banda, hömpölygő riffek, sebeket ejtő szaggatások és néhány rövid, de agyament szóló jellemzi a dalt. Elérkeztünk az utolsó csapáshoz, a Hatework-höz. Ez a nóta szó szerint egy csatatérre repíti az embert. A katonai dobpergés szinte erővel tölti meg a hallgatót, akinek a pulzusa is egyre erőteljesebb ütemben dörömböl az ereiben. Egyszerűen fenséges!! Tökéletes lezárása ennek a páratlan albumnak. S ha már dobpergés, Pete Sandoval dobosnak itt már nagyon jó neve volt a szakmában, s hogy ez nem véletlen, az ezen a lemezen is teljes mértékben beigazolódik. Szinte felfoghatatlan, amit itt művel. A duplázót egy pillanatra sem hagyja pihenni. HEHEHE!!
Ejtsünk pár szót a vokálról is! David Vincent orgánumát mindig is csíptem, van egy jellegzetes hörgése, ami itt inkább már csak egy mélyről feltörő bömbölés, mint valami morgós vérhányás. Egyébként mindig is szimpi volt nekem a jó öreg Vincent. Főként azért, mert sosem rejtette véka alá a véleményét a világról, még akkor sem, ha a nyilatkozatai miatt sokan beleszálltak a csapatba. Csak egyvalamivel nem vagyok kibékülve, az pedig a se perc alatt összeeszkábált, számítógépes grafika, amit a borítóra tettek. De hát ez legyen a legnagyobb problémám az életben! HAHAHA!!
A lényeg, hogy a Morbid Angel negyedik albuma egy tökéletes death metal anyag, amelynek kötelezően ott a helye minden fanatikus polcán. Nálam is itt tanyázik régóta, s nem mondhatnám, hogy esély van rá, hogy por lepje be, ugyanis igencsak sűrűn pörög a lejátszóban.
Válasz írása