King Witch: Body of Light (2020)

Bő egy hónappal ezelőtti, Boszorkányszombat című cikkemben (itt olvasható) már megemlítettem ezt a skót heavy/doom csapatot, és ott tulajdonképpen le is írtam a lényeget velük kapcsolatban. Két évvel ezelőtti albumukkal, az Under the Mountain-nel nálam a reménység kategóriába kerültek, és bíztam abban, hogy az idei lemezzel végre kedvenceim közé emelhetem őket.

Az előéletükről annyit, hogy a csapatot 2015-ben, Edinburgh-ben alapította Laura Donelly énekesnő és a gitáros Jamie Gilchrist, akik már ezt megelőzően (2004–2014 között) is együtt játszottak a Firebrand Super Rock nevű zenekarban. Hozzájuk csatlakozott Simon Anger basszusgitáros, valamint Tam Dickson dobos, és ez a felállás jelentette meg – saját kiadásban – a zenekar bemutatkozó anyagát, a 2015-ös Shoulders of Giants EP-t. A hatásos debütálásnak köszönhetően szerződtette őket a francia Listenable Records, és jelentette meg az Under the Mountain-t, amelynek felvételei során már Lyle Brown ült a dobcucc mögött. Azóta annyi változás történt, hogy Simon Anger helyett Rory Lee pengeti a vastag húrokat.

A csapat saját meghatározása szerint az old school doom metal jellegzetes elemeit vegyíti a ’70-es évek klasszikus rockzenéjének legjobb hagyományaival. Legfőbb hatásaikként olyan együtteseket említenek, mint a Black Sabbath, a Candlemass, a Mastodon és a High On Fire. És valóban, a hangzás, ha nem is pincemély, de kellemesen érdes és vaskos, ráadásul Laura hangja – ellentétben számos pályatársnőjével – nem oldja, sokkal inkább fokozza ezt a súlyosságot. Mint egy munkásnő, aki a fizikai megpróbáltatások során méltó (verseny)társa férfi kollégáinak. Csak hallgasd meg a hangját, és megérted, miről beszélek: nem hörög, hanem süvölt, hatalmas energiák feszítik – és talán éppen ez a hangszín az, ami miatt nem tudtam beleszerelmesedni az orgánumába.

Ami már elsőre is feltűnik, hogy doom bandaként elég gyakran van a lábuk a gázpedálon. A fentebb említett példaképek egyike sem teker úgy, mint ők, ráadásul ez a vadság áll nekik igazán jól, valamiért az új album hallgatása során is legtöbbször az ilyen gyorsításokra kaptam fel a fejem. Ugyanakkor továbbra is hiányosságuknak tartom, hogy nem igazán tudnak emlékezetes nótákat írni. Rájuk is igaz, amit már más zenekarokról is írtam: jó hallgatni őket, utólag viszont nem sok mindent tudok felidézni a zenéből.

Ezen az albumon, mondjuk, van egy kivétel, a Return to Dust, amelynek édes-bús nosztalgiába ringató melódiájáról a szocialista idők mozgalmi és népdalaiból táplálkozó szovjet rockzenekarok munkássága jut eszembe. Erről a lemezről egyértelműen ez szám a kedvencem.

Sejtelmesen, sokat ígérően indul az album, egyből a címadó szerzeménnyel. Hangulatos a felvezetés, és meggyőző az azt váltó nyitó riff. Később a Gojira-t idéző gitáros dallamfűzésből pörög fel az első igazán emlékezetes téma. Az Of Rock and Stone-ban is a gyorsítás az, aminek nem tudok ellenállni: mozdul a fejem, kezem. A több mint nyolcperces nóta végén a bőgő is felbukkan a mélyből, sőt, némi Hammond orgona-réteg is leülepszik a zene tömbje alá.

A Call of the Hunter vontatott tempója és éneke a Messiah Marcolin-korszakos Candlemass-t idézi, és persze ebben is van egy jó kis bólogatós, már-már középtempós téma. A Return to Dust többedik hallgatása során tűnt fel, hogy a dal bő nyolc perce alatt elég rendesen elkalandoznak az andalítóan dallamos főtémától.

A Solstice I – She Burns első nyolc perce viszonylag eseménytelenül telik, ahhoz képest, hogy aztán előbb a dob veselkedik neki, majd a komplett hangszeres szekció önt nyakon bennünket a vérforralóan zúduló zenével. Az ezt követő Witches Mark sem adja alább: száguldó tempóban indul, a végén pedig boszorkányégetéssel zárul. 🙂

Valamennyi hangszeres teljesítményét élvezetesnek és meggyőzőnek találom, Laura orgánuma viszont nálam inkább a mélyebb hangfekvésben talál nyitott kapukra (fülekre). Hangja leginkább az albumot záró, majdnem tízperces Beyond the Black Gate-ben tetszik a legjobban (vagy csak megszoktam addigra?): nőies, ugyanakkor erőteljes. A zene sodrása folyamatosan változik: hol ellágyul, hol besűrűsödik, felerősödik. És a végén természetesen itt is érkezik a „kötelező” gyorsítás, ráadásul még a ritmussal is játszanak egy kicsit.

Az utolsó hangok elnémulását követően kellemes utóíz marad meg bennem, a Fénytest azonban így sem győzött meg maradéktalanul. Magamban elkönyveltem, hogy ennyire képesek, és a jövőben sem várható tőlük eget rengető alkotás. Amit játszanak, az viszont kellemes, és helyenként kifejezetten izgalmas muzsika.

Két apró érdekességről tudok még beszámolni az idei anyaggal kapcsolatban. Az egyik, hogy digitális formátumban már április 24-én elérhető volt, a fizikai hanghordozó viszont csupán egy szűk hónappal később, május 22-én látott napvilágot. A másik, hogy a kifejező, művészi borító grafikáját maga Laura Donelly készítette.

A cikk szerzője: Coly 896 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*