Killing Joke: Outside the Gate (1988)

Bajban vagyok ezzel a lemezzel, mindig is bajban voltam vele. Ez volt az első Killing Joke mű, amivel találkoztam – nem sokkal a megjelenése után, szűk harminc éve, szóval nem ma volt ez –, és már akkor sem tudtam, hányadán állunk egymással. Okosabb azóta sem lettem. Egy jelentős zenekar életművének részéről van szó, és mint ilyen, mindenképpen bír valamennyi, figyelembe vehető zenei értékkel (vagy legalábbis érdekességgel), másrészről viszont olyan távol áll a tökéletestől (talán még a jótól is), hogy nem szokás vele büszkén példálózni.

True metalos szemszögből nézve az Outside the Gate épp’ csak egy fikarcnyival több, mint szimpla popzene – szerencsére nem az a szekunder szégyenérzetet keltő, nyálkásan ostoba fajta, amit minden jó ízlésű ember egy megvető mozdulattal lesöpör magáról –, de ha nem a rockzene egyik emblematikus csapatának produkciójáról lenne szó, talán meg sem említeném. Úgy vagyok vele, hogy néha meghallgatom, mert ha olyan kedvem van, valahol azért bejön, ám ha stukkert szegeznének a homlokomhoz, akkor sem tudnám megmondani, hogy miért. !!! Oké, tedd le, már mondom is, miért: nosztalgiahangulata miatt, meg azért, mert mégiscsak Killing Joke!

Minden alkalommal idegesítően kellemes, skizofrén állapotba taszít: van, amikor tetszik, van, amikor nem annyira, és mindkét véleményemnek maximálisan igazat tudok adni. Egyrészt tolerálok benne mindent, ami más esetben egyébként nem lenne ínyemre, másrészt viszont hiányolom belőle mindazt, amiért igazán szeretni tudnám. Visszafelé haladva a Killing Joke-ra később oly’ jellemző, indusztriál elemekkel kikövezett úton, átérve a kapu másik oldalára, egy fura világ sejlik fel, ami, bár pont nem az, amit látni szeretnék, annyira nem is taszító, hogy csupán rossz emlékként gondoljak rá. A nyolcvanas évek legvégén született a mű, és gesztusaiban talán túlságosan is magán viseli ennek a kornak a nyomait.

Az albumot nyitó America első másodpercei után olyan zenekarok ugranak be, mint az elég távoli Alphaville, vagy a még távolabbi Duran-Duran, és főleg, a nagyon is közeli Ultravox, konkrétabban annak nyolc évvel korábbi albuma, a Vienna, amin az Outside the Gate-hez hasonlóan, visszafogott gitárokkal megtámogatott, és fogyaszthatóan puhára rágott new wave-„avantgárd” zene volt hallható.

Ebben a részben rock-, részben popzenei mentalitással is fogalmazó fúzióban született az America-t követő My Love of This Land is, amelynek visszafogottsága után a Stay One Jump Ahead ígéretesen kezd zakatolni, de végül az igényes és némileg agyas pop-rockzenénél ez sem durran nagyobbat. Az Unto the Ends of the Earth-ben is küszködik egymással az indusztriálos riffelgetés a szinti popos modorral és énekfelfogással. Az Obsession megint „gyilkos tréfás” mosolyra húzza az arcot, és noha a vigyor végig megmarad, ez sem kalapál szét annyira, amennyire tehetné. Hiányzik belőle az igazi erő, a meggyőző energia, amit a következő Tiahuanaco-ban sem nagyon lelni, noha ez is tele van jó részekkel.

Az a fura az egészben, hogy ezek a számok – mind a nyolc – jól megírt és izgalmasan összerakott szerzemények, szolidan megtekert dalok, amelyek rockos beütéssel értelmezik át és emelik magasabb szintre a nyolcvanas évek komolyabban vehető könnyűzenéjének emblematikus, „lerágott csont” megoldásait. Érdekes zenei elegy kerekedik az egészből, és fogalmam sincs, hogy ez most jó vagy rossz hír. Unalomról tehát szó nincs, de aki meghallgatja, mondjuk, a pár évvel későbbi Pandemonium-ot, egy másik világba csöppen. Azon a lemezen én egy zsigeribb Killing Joke-ot ismertem meg, egy szögletesebbet, egy nagyobb súllyal zenélőt, egy olyat, amelyet szívesebben ölelek keblemre.

A Killing Joke jelenlegi felállása azonos az induláskorival, a két végpont között azonban bőven volt személyi változás, még egy több évig tartó hibernált állapot is belefért a több évtizedes pályafutásba. Az Outside the Gate születésekor például csupán Jaz Coleman és Geordie Walker jelentette a Killing Joke-ot. Ekkoriban úgy tekintettek magukra, hogy tulajdonképpen Coleman szólólemezén dolgoznak, a kiadó viszont ragaszkodott az addigra már jól hangzó név használatához, és talán nekik volt igazuk. Annál is inkább, mert Coleman egy lemezkörnyéki interjúban azt mondta, hogy amíg ő és Geordie életben van, addig a Killing Joke is életben van.

A Killing Joke-ról lévén szó, az már eleve adott, hogy az Outside the Gate mégsem igazán popzene – bár távolról mégis az –, és semmiképpen sem népszerűséget hajhászó, olcsó sziruposság, hanem egy rockzenekar kísérlete, hogy kitárja az ablakot, és beengedje – egyébként is tágas világába – a nyolcvanas évek populáris zenei törekvéseinek akkor még frissnek számító és mindent átható légkörét. Nyilván pontosan tudták, mit akarnak, hiszen tehetséges és kreatív zenészekről van szó, és a végeredmény is erről tanúskodik. A szintézis jól sikerültnek mondható, és a maga módján hitelesnek is tűnik, olyannyira, hogy ott is ragadt születése korában, tőlünk elég távol, és nem csak az időskálán mérve. Szigorúan a rockzene alapvetései szerint, az életveszélyesen alacsony szintre csökkentett – és háttérbe szorított – gitártartalma okán épp’ hogy csak átcsusszan a képzeletbeli léc alatt.

Amikor ezt a lemezt hallgatom, nagyjából kiiktatom a velük szembeni elvárásaimat – hogy milyennek szeretném én hallani a zenéjüket –, és megpróbálom önálló entitásként kezelni az Outside the Gate-et, ami azért jó, mert olyan, amilyen, és nem attól rossz, mert másmilyen is lehetne. Annak, aki nem ismeri, és próbát tesz vele, sok szerencsét kívánok hozzá.

A cikk szerzője: Bársony Péter 55 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*