Nem gondoltam volna, hogy a szerkesztőség tagjai közül végül én írok David Sanchez-ék új albumáról. A Rattle Inc. csapatában nálam nagyobb rajongója is van a denveri kvartettnek, ám ő és egy másik thrash-fanatikusunk is passzolta a feladatot. Nem lepett meg a dolog, mivel eddig gyakorlatilag egyetlen pozitív véleményt nem olvastam a Havok idei alkotásáról, és nálam is hendikeppel indult az anyag: meghallgattam egyszer, aztán még egyszer, és csalódást éreztem, mivel semmi rendkívülit nem találtam benne. Kopipészt-megoldásokat annál inkább, de ezekről majd később. Ja, és közvetlenül a Hazzerd Delirium című, szintén thrash albuma után kezdtem ismerkedni vele, ami ugye nálam eddig az év egyik dobogós alkotása.
Talán túl sokat vártam a lemeztől: a 2011-es Time Is Up és a legutóbbi album, a három évvel ezelőtti Conformicide is tetszett, ám nem annyira, hogy a zenekar feltétlen hívévé váljak. Hiányzott valami plusz, talán a nóták lehettek volna még karakteresebbek, és ezt a pluszt a mostani opusszal reméltem megkapni. És tulajdonképpen meg is kaptam, de ehhez „jóra kellett hallgatnom” a lemezt, ami egyrészt rossz hír, mármint hogy az anyag nem adja magát egyből, másrészt jó, hogy idővel azért csak utat talál a hallgatóhoz.
Hallgattam és hallgattam, újra és újra, mert nem hittem, hogy csak ennyi lenne, és igen, napról napra egyre több dal kezdett határozott formát ölteni. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét zenei élmény taglalására, mivel eddig csak röviden szösszentünk a banda fentebb említett albumairól, valamint egy bécsi koncertjéről, és ezeknek is már három esztendeje, úgy gondolom, nem árt röviden feleleveníteni az elmúlt években a thrash metal egyik nagy reménységének tartott formáció történetét.
Az együttes 2004-ben alakult, az akkori felállásból viszont már csupán az énekes-gitáros David Sanchez tagja a csapatnak. Bemutatkozó albumuk, a 2009-es Burn megjelenését követően csatlakozott a zenekarhoz előbb Pete Webber dobos, majd pedig Reece Scruggs szólógitáros, és azóta a Havok valamennyi (szám szerint négy) anyagát ők hárman jegyzik – viszont ez a trió mindegyik album felvételének másik basszusgitárossal futott neki. Furcsa ellentmondás ez, hiszen a karakteres, virtuóz basszusjáték is a banda erősségei, jellegzetességei közé tartozik, mégis ez a poszt tűnik a kvartett Achilles-sarkának. Ezen a lemezen Brandon Bruce mutatkozik be négyhúros hangszeren, és neki is vannak emlékezetes pillanatai; remélem, ő végre beválik, és a Havok végre két anyagot is ugyanazzal a felállással készíthet majd el.
Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt tűnt fel szökőárként a horizonton a thrash metal új hulláma, és a Havok-ot nem csupán az irányzat egyik képviselőjeként, hanem egyenesen egyik zászlóshajójaként tartották számon. A mostani albummal azonban nem kizárt, hogy rontanak pozíciójukon. A kritikusoknak szerintem alapvetően két bajuk lehet a lemezzel. Az egyik, hogy a megjegyezhetőbb dalokért cserébe Sanchez-ék valamennyire visszavettek a tempóból, valamint az eddig egyik erényüknek tartott virtuozitásból és komplexitásból. Így viszont ez már nem ugyanaz a zenekar, mint amit, mondjuk, a Time Is Up-pal megszerettünk. Személy szerint olyan érzésem van, mintha egy árnyalatnyival szürkébbé, átlagosabbá vált volna a csapat muzsikája.
Ami viszont talán ennél is erőteljesebb homlokráncolást okozhat, hogy a Havok hallhatóan meg akarta csinálni a maga …And Justice for All albumát. Olyannyira, hogy az ember egy pillanatra zavarba jön, ahogy felcsendülnek a lemezt nyitó Post-Truth Era első hangjai: mit keres itt a Blackened? Rossz diszket tettem volna be a lejátszóba? 🙂 A dallam persze nem ugyanaz, a hangzás, a hangulat és a tempóváltás viszont igen. A párhuzam innentől meg is szűnik, három számmal később viszont ugyanez megismétlődik: akkor Hetfield-ék Eye of the Beholder-jének felvezetése érkezik a háttérből, majd bomlik ki belőle a Ritual of the Mind című szerzemény.
Egyesek a Death Angel-hez is előszeretettel hasonlítják a csapatot, szerintem ennek legfeljebb annyi alapja van, hogy mindkét banda hasonló muzsikát játszik, ám sem az alapsoundok, sem az énekhangok nem téveszthetők össze. A gitárjátékot, a szólókat ezen az albumon nem tudom az „extraklasszis” jelzővel illetni (bár a szívemnek oly’ kedves dallamokat leginkább a hathúrosok szolgáltatják), a basszusfutamok viszont végig kellemesen csiklandozzák a hallójárataimat. A dobosok teljesítményére genetikailag képtelen vagyok külön odafigyelni, azt azonban még én is megállapíthatom, hogy Pete Webber ez alkalommal is izgalmasan variálja a témákat.
A Betrayed by Technology gitármelódiáival, a már említett Ritual of the Mind a „sétáló” basszussal fogott meg, a Panpsychism pedig torzítatlan gitáros felvezetőjével, kezdő dobpergésével és dallamos háttérvokáljával virít ki a szigorú, bizonyos szempontból monoton dalok sorából.
A lemezt záró Don’t Do It a maga nyolc percével nemcsak az anyag leghosszabb, hanem legösszetettebb szerzeménye is. A szövegileg az öngyilkossághoz vezető utat felvázoló nóta kezdeti epikus líráját az ötödik percet követően egy, a Havok-tól megszokott, szélsebes középrész váltja, majd a végén egy lágy akusztikus levezetéssel adjuk át magunkat a… minek is? Mert hogy a dal fő üzenete az, hogy „Ne tedd meg!”. Összességében ütős darab, az album számomra legjobb nótája.
A 11 tételt magában foglaló, bő 45 perces dalcsokor éppen egészséges mennyiségben zúdítja ránk Sanchez-ék aktuális zenei ötleteinek cunamiját. És hogy hány pontot is adok az anyagra? Nem könnyű a válasz. Ami biztos, hogy négynél nem kevesebbet, négy és félnél pedig nem többet. Az elején még írni sem akartam róla, most azonban már azt mondom, az új album közelebb hozta hozzám a coloradói csapatot. Kiemelkedő alkotásnak viszont semmiképpen nem nevezném a V-ot, úgyhogy legyen egy erős négyes.
Egy viszont biztos, a mostani a Havok eddigi legprofibb albumborítója, amely a Berlinben élő izraeli képzőművész, a korábban a Testament-nek, Atheist-nek, Crowbar-nak, Hate Eternal-nak és még számos másik csapatnak is dolgozó Eliran Kantor tehetségét dicséri.
Leave a Reply