Nem is olyan régen, amikor szokásomhoz híven utánanéztem az aktuális heti rock és metal album megjelenéseknek, egyszer csak megakadt a szemem egy kékes árnyalatú borítón. Igaz, hogy a grafika kivitelezésében az egykori Rockinform magazin olcsó, kartontokos CD-mellékleteit idézi, mégis rajta van minden, ami egy egészséges férfiember érdeklődését felkeltheti: élőhalottak vonszolják magukat egy mezítelen bögyös-faros menyecske irányába, és teszik mindezt a tenger mélyén, egy korhadozó hajó gyomrából előmászva. Hát nem csodálatos? Később aztán a jobb felső sarokra pillantva örömmel telve állapítottam meg, hogy ez itt bizony az Elixir zenekar legfrissebb lemezének borítója. Soha rosszabb meglepetést!
Az angol csapat hivatalosan a NWOBHM-mezőnyhöz tartozik, bár szerintem ennek sokkal inkább földrajzi, mintsem zenei okai vannak. Azért gondolom így, mert egyrészt első lemezük, a The Son of Odin 1986-ban jelent meg, vagyis jócskán lemaradtak az évtized elején kirobbant forradalomról, másrészt mert maga az album is inkább a power metal kategóriába sorolható, de persze azért fellelhetők rajta klasszikus brit stílusjegyek is. Pályájuk első szakasza 1990-ig tartott, ebben az évben jelent meg Lethal Potion című második lemezük, amelynek kiadása után feloszlott a csapat. Érdemes megjegyezni, hogy ezen az albumon nem kisebb személyiség ütötte a bőröket, mint az egykori Iron Maiden dobos Clive Burr. Úgy látszik, egy jól ismert és népszerű zenész neve sem feltétlenül garancia a sikerre.
Persze tudjuk jól, hogy szokott ez lenni: a vérbeli metal zenészek általában nem sokáig képesek egy helyben ülni a hátsójukon, így hát 2001-ben törvényszerűen újjáalakult a zenekar, méghozzá az eredeti tagsággal. Igaz, hogy azóta becsúszott egy újabb, pár éves mosolyszünet, de az ilyesmin már szinte meg sem lepődik az ember. Becsületükre legyen mondva, hogy az ősbrigád négyötöde a mai napig a csapat sorait erősíti. Ritka összetartó kis kompániával van tehát dolgunk, és talán éppen ennek az ezeréves barátságnak köszönhető, hogy az albumaik megbízhatóan és különösebb kilengések nélkül szokták hozni az elvárható szintet. Gondolom, ennyi év után már fél szavakból is értik egymást, mindenki egy irányba húzza a szekeret, teljes egyetértésben ápolják kedvenc műfajukat.
Voyage of the Eagle címmel immár a hetedik Elixir-lemezt vehetjük a kezünkbe. A dalszövegekbe ugyan még nem volt lehetőségem beleolvasni, ám figyelembe véve a már említett lemezborítót és a számcímeket, kifinomult deduktív logikával sikerült kikövetkeztetnem, hogy ezúttal egy konceptlemezt kaptunk, amelynek középpontjában a tengerészek élete, és az ehhez kapcsolódó legendák állnak. Megijedni azonban nem kell, mert szerencsére megkímélnek bennünket az ilyenkor szokásos összekötő, átvezető és egyéb hangjátékoktól. Minden cicomától mentesen nyomják a tőlük megszokott heavy/power metalt, ám ezúttal talán egy kissé jobban kidomborítva zenéjük doom-os oldalát, ami persze egyáltalán nem baj.
A lemezt a Drink to the Devil című dal indítja, és rögtön meg is alapozza a hangulatot. A vérpezsdítő gitárdallamok hallatán már szinte látjuk is magunk előtt a rumtól megrészegült tengeri medvéket, ahogy egymásba kapaszkodva éneklik a válogatott pajzán matrózdalokat, mit sem sejtve az előttük álló viszontagságokról. Paul Taylor remek dallamai egyből utat találnak a hallgatóhoz, talán nem ő a legnagyobb hangterjedelemmel megáldott énekes, de kiválóan gazdálkodik azzal, amije van. Igazi, erőteljes, vérbeli rock torok.
Marcona, fűrészelős riffekkel indul a Press Ganged, ám középtájt már felütik a fejüket az egyébként az egész lemezre jellemző doom hatások. Tankönyvbe illik, ahogy a gitárosok azokat az ólomsúlyú, ám mégis fülbemászó ikerharmóniákat pengetik, a legszebb Trouble-emlékeket felidézve. Azt azért tegyük tisztába, hogy még véletlenül sem egy ős-Sabbath témákat recirkuláló, poros retró albumra kell most gondolni, mert annál azért jóval változatosabb, húzósabb zenét játszik a csapat.
Hogy némiképp azért mégis ellentmondjak magamnak, a The Siren’s Song képében pont egy lassan csordogáló doom tétel következik a sorban, amelynek vonagló riffjei remekül érzékeltetik hőseink ismeretlen vizekre tévedt hajójának magatehetetlen ringatózását. Ebben a dalban Paul egy duettpartnert is kapott maga mellé a számomra eddig ismeretlen Katie Alys Barton személyében, akinek hangja valóban a szirének halálba csábító, buja dalolását idézi. Ha ehhez még a lemezborítón domborító hölgyet is hozzávesszük, szinte már piszkos gondolatai támadnak az embernek. 🙂
Ahogy már említettem, azért ez nem egy vegytiszta doom album, ennek remek bizonyítéka például a vágtázó tempójú Onward Through the Storm, amelyben matrózaink keresztülvágnak a háborgó, viharos tengeren. Visszafordulni már nem lehet, jöjjön, aminek jönnie kell! Egyébként ennél a dalnál figyeltem fel arra, hogy az album hangzása a maga fésületlen módján szinte tökéletes: nyers és természetes, a lassú daloknak valódi súlyuk van, de a gyorsabb tételek energiája is remekül érvényesül. Vagy az olyan rockosabb hangvételű daraboké, mint az Almost There, ami szintén remekül sikerült, a refrénjét napokig dúdolgattam. Az album grand finale-ja, az Evermore pedig mindent visz: kissé álmodozós nyitányából egy tempós, ám rendkívül hangulatos dal bontakozik ki, remek énekdallamokkal és egy kiváló gitárszólóval megkoronázva. Méltó lezárása ennek a nagyszerű albumnak.
Azt kell, hogy mondjam, amilyen váratlanul ért az új Elixir-lemez, olyan örömtelire sikerült a találkozás. Úgy látszik, jót tett a csapatnak a pihenés. Alaposan feltöltődtek kreatív energiákkal, volt idejük átszortírozni friss zenei ötleteiket, amelyek legjavát most átnyújtják nekünk ezen a csaknem tökéletes albumon. Reménykedem benne, hogy a következő megmozdulásukra nem kell majd újabb tíz évet várnunk. Ha kíváncsi vagy egy igazán jól sikerült, doom-ba mártott klasszikus heavy metal lemezre, akkor a Voyage of the Eagle lesz a megfelelő választás.
Válasz írása