Elfeledett kincsek

Folyton kerülgetem a kazettagyűjteményemet. Nyilván nem használom már a dobozban rejtőző kincseket, hiszen a nagy részük megvan digitális formátumban, vagyis elméletben semmi okom megtartani őket, és mégis a mai napig ott állnak egy sarokban. Nincs szívem megválni tőlük, már csak nosztalgiából sem, és persze egyfajta kordokumentumként is tekintek a gyűjteményre, hiszen a legtöbb kazettám a ’80-as évekből származik, ami egy igazán izgalmas korszak volt, és nem csak zenei szempontból. Gimnazistaként ekkor kezdett kinyílni előttem a világ, ekkor még aktívan szerkesztettem a Brutal Metalt, és hát ne feledkezzünk meg a rendszerváltásról sem, bár akkor ez foglalkoztatott a legkevésbé.

Szóval időről-időre felmerül a kérdés, hogy mi legyen a gyűjteménnyel; egy kicsit rágódom rajta, aztán minden marad, ahogy volt. Ám ezúttal beletúrtam a kazetták közé, hiszen már ezer éve nem néztem bele a dobozba, és hirtelen olyan cuccokkal találtam szembe magam, amelyeket ezer éve nem hallgattam, sőt mi több, el is feledkeztem a létezésükről. Éppen ezért jöjjön most öt olyan album, amelyek nem éppen a mainstream-et erősítik, de annak idején nagyon bejöttek, és most is szívesen hallgatnám őket – ha fent lennének a Spotify-on. Kivéve egyet.

Nuclear Simphony: Lost in Wonderland (1989)

Mit lehet tudni a Nuclear Simphony-ról? Szicíliai olaszok, ’84-től ’91-ig tevékenykedtek, aztán még egy kicsit, majd valamilyen rejtélyes oknál fogva 2014-től ismét aktívak, és mindeközben összesen ezt az egy nyomorult kis lemezt sikerült kisajtolniuk magukból, még 1989-ben. Ja, és hibásan írják a nevükben a Symphony szót, de ezen már ne akadjunk fenn.

Mert ami sokkal izgalmasabb, az a 44 percnyi thrash metal, amit a Lost in Wonderland-en produkálnak. Nyilván mai füllel/szemmel egy picit elavultnak tűnhet a zenéjük, de kellő mennyiségű eredetiség szorult beléjük ahhoz, hogy egy hallgatásnál többet érdemeljen az album. A nyitó Mr. I.D.G.A.F.-ról azonnal az ugrott be, hogy ez a riffmesterek zenekara, és ez az egész lemezre jellemző. Persze a ’80-as évek fősodra komoly nyomot hagyott rajta, a tagok egész biztosan szerették például a Metallicát és a Megadeth-t, de teljes ismeretlensége ellenére érdemes beszerezni, ha másért nem, legalább azért, hogy elmondhassuk, tudunk még egy olasz metal zenekart, amelyik hallgatható.

Virus: Lunacy (1989)

Egy kezemen meg tudom számolni azokat a brit thrash bandákat, akik valaha érdeklődést váltottak ki belőlem, és a számolást egyértelműen a Virus-szal kezdeném, annak ellenére, hogy a Xentrix vagy az Onslaught jóval nagyobb sikereket ért el, mármint brit-szigeteki mércével mérve, hiszen lássuk be, nem ezektől a bandáktól hangos a nemzetközi thrash-szcéna. Na, de vissza a Virushoz: az első két lemez, a ’87-es Pray for War és a ’88-as Force Recon a maguk egyszerűségével, szinte (vagy nem is szinte) primitívségével, nyerseségével és brutalitásával engem azonnal a csapat rajongójává tettek, nem is beszélve a briliáns lemezborítókról.

Ezek a banda sokak által legjobbnak tartott lemezei, de aztán jött a ’89-es Lunacy, amivel valami egész mást kaptam a pofámba. Először is, a mai napig fogalmam sincs, hogy mit ábrázol a borító (és ez is a leggyengébb az első három közül), másrészt a zenéből eltűnt a nagyfokú brutalitás, és valami kifinomultabb, crossover-re hajazó thrash vette át a helyét, sok-sok emlékezetes, dallamosabb résszel, amire tökéletes példa a Seeing Is Believing nóta. Van itt mosh, thrash és egy kis Sacred Reich is, vagyis inkább az amerikai vonal felé vették az irányt a srácok. Ha az első két lemez nem jött be, akkor adjatok esélyt ennek, megér egy próbát. Mellesleg hamarosan jön az új lemez, meglátjuk, melyik gyökerükhöz térnek vissza a srácok.

Stand to Fall: Stand to Fall (1989)

Szintén egy 1989-es album, ezúttal Ausztriából. Igen, Ausztriából. A bandáról túl sok mindent nem lehet tudni azon kívül, hogy Linzben tolták 1987 és 1994 között, eközben pedig két lemezt izzadtak ki magukból. Megjegyezném, hogy az öt bemutatott lemez közül egyedül ezt nem találtam meg a neten, szóval ezt tényleg kazettán hallgattam meg.

A stílust tekintve a srácok hardcore-ral/punkkal próbálkoztak, ami nem feltétlenül az én zeném, de annak idején valahogy beakadt nálam ez az anyag. Ha bármikor is úgy érzitek, hogy felrúgnátok a szomszéd macskáját, akkor aznapra ez a ti zenétek.

Mayhem: Only Death Is Real – Live in Leipzig (1990, kazettaformátum)

Egy legenda is keveredett az ötös csomagomba. Ezt a koncertfelvételt 1990. november 26-én rögzítették a lipcsei Eiskeller klubban, és az anyag azóta legendás státuszt vívott ki magának a rajongók körében. Először is a sokak által klasszikusnak mondott felállás miatt: még a hihetetlenül teljesítő Dead énekelt, Euronymous is élt még, és őket támogatta meg Necrobutcher basszuson és Hellhammer a dobokon. Nem vagyok megveszekedett Mayhem-rajongó, de az egész felvételen érződik, hogy ez a brigád akkor nagyon egyben volt, és valami különlegeset alkotott.

Aztán ott van a hangzás: mivel ez még a kazettaváltozat (amiből mellesleg mindössze száz példány készült, és azzal büszkélkedhetek, hogy annak idején még Euronymous küldte nekem a Brutal Metal fanzine-hoz), ezért elképesztően nyersen és néhol borzasztóan tompán szól, de ismét csak a fanatikusok szerint ennek így is kell lennie, az 1993-ban lemezen kiadott változatot sokan már túl sterilnek tartják.

És ne feledkezzünk meg a számokról sem: csupa klasszikus szólal meg a Pure Fuckin Armageddon demóról, a Deathcrush EP-ről és az akkor még megjelenés előtt álló De Mysteriis Dom Sathanas albumról. Mi ez, ha nem egy fantasztikus időutazás és egyben kordokumentum? Olyan klasszikusok hangzanak el, mint a Deathcrush, a Chainsaw Gutsfuck vagy a máig felülmúlhatatlan The Freezing Moon.

Azt hiszem, pont ideillik az a kis felvezetés, amit Dead annak idején minden koncert előtt elmondott: „Only black is true, only death is real”.

Darkness: Conclusion and Revival (1989)

Az Essenben alakult Darkness (aminek alig találtam meg a régi albumait, annyi Darkness zenekar létezik) első lemezével, a Death Squad-dal alaposan belopta magát a szívembe. Maximum a második-harmadik vonalba lehetett sorolni a német thrash csapatok között, de azt gondolom, hogy ilyen felhozatalnál ez is szép teljesítmény. Ami viszont nagyon nem szép, hogy az első korszakukat egy ilyen pocsék albummal zárták. Minden, ami jó volt az első albumon, erről a harmadikról teljesen hiányzik, legfőképpen az eredetiség. Kár is vesztegetni rájuk a szót, csak perverzeknek és unatkozóknak ajánlom az albumot.

A cikk szerzője: Buga B 33 további cikk
Bogdán László „Buga B”: Az egykori Brutal Metal, később pedig a Pulling Teeth fanzine szerkesztője. Koncertfanatikus, civilben egy fordítóiroda projektmenedzsere.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*