Dark Angel: We Have Arrived (1985)

A thrash metal nagy négyesének tagjait mindannyian ismerjük. Státuszukat, pozíciójukat lemezeik eladási példányszámának, jó hátterüknek (kiadó, menedzsment), valamint szerzeményeiknek köszönhetik. Joggal merül fel a kérdés, hogy ez az elit kör miért nem számlál több szereplőt, holott tehetséges kihívókból, konkurenciából nem volt hiány: Exodus, Testament, Forbidden, Death Angel, Nuclear Assault – a sor végtelen.

Az 1981-ben, a kaliforniai Downey-ben létrejött Dark Angel szintén a thrash krémjébe verekedte be magát, nagynevű riválisainál (például Slayer, Metallica) azonban hosszabb, rögösebb utat járt be. Pályafutásukat eredetileg Shellshock-ként kezdték, Don Doty énekessel, Jim Durkin gitárossal, Rob Yahn basszusgitárossal és Mike Andrade dobossal a soraikban. Őket is a NWOBHM hatása fűtötte, jó nagy adag, akkoriban nagyon szélsőségesnek számító hatással fűszerezve, ahogy azt 1983-as Into the Inferno demójuk is bizonyítja. Még ugyanebben az esztendőben egy másik Shellshock létezése okán névcserére kényszerültek, így lett belőlük Sötét Angyal. Nemcsak a név, de a tagság is változott, miután Mike Andrade-t első körben Lee Rausch (aki aztán a Megadeth-be állt tovább), majd Jack Schwartz váltotta, míg másodgitárosként Eric Meyer csatlakozott hozzájuk.

Nagy elánnal vetették bele magukat a munkába, hiszen 1983-ban még egy (Gonna Burn), 1984-ben pedig további két demót (Hell’s on Its Knees, Live Demo ’84) jegyeztek, mindemellett gyakran játszottak helyi bárokban, klubokban, kitartó, fanatikus rajongóbázisra szert téve. Noha felkerültek a Metal Massacre VI. válogatásra (Welcome to the Slaughterhouse), szerződést az Azra Records egyik labeljétől, a Metal Stormtól kaptak (náluk jött ki az Overkill első EP-je is), és ez a lépés, ha nem is pecsételte meg a sorsukat, de némileg visszavette a bandát a kor- és pályatársaival vívott küzdelemben.

A csapat egy egészen korai felállása

Ahogy az Exodus, úgy a Dark Angel is 1984-ben állt neki bemutatkozó anyaga elkészítésének, mégpedig augusztusában, a hollywoodi Track Recordsban. A maszterizálás szintén Hollywoodban, a K Disc Masteringben zajlott, a végeredmény viszont csak hét hónappal később került a boltok polcaira, nagyjából egy időben a Hell Awaits-szel, illetve megelőzve a Feel the Fire-t, a Killing Is My Business…and Business Is Good-ot, vagy a Spreading the Disease-t.

Megérkeztünk, hirdeti a cím, ennek pedig a címadó tétellel adnak hangot. Már első hallásra feltűnik a Slayer hatása (Araya-ék később bevallották, hogy a Hell Awaits-re komoly hatást gyakorolt a Dark Angel, míg ’84-es turnéjukon a későbbi fenomén, Gene Hoglan volt Dave Lombardo dobtechnikusa), ugyanazzal a lendülettel, vehemenciával, sebességgel kezdik a lemezt, ahogy anno honfitársaik tették a Show No Mercy-n. Ráadásul Don Doty sikolyai is – gondolom, nem véletlenül – Tom Araya-t idézik. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a Dark Angel ott bábáskodott a thrash születésénél, ott voltak az alapok lefektetői között, és sokkal több rivaldafény vetült volna rájuk, ha a korong egy évvel korábban jelenik meg. Ugyanaz volt velük a helyzet, mint az Exodus-szal (Bonded by Blood).

Semmi finomkodás, elegancia, csak brutális riffekkel, ritmusokkal megtámogatott, pusztító thrash, legyen szó a basszusbevezetővel startoló, az egyik legikonikusabb, legklasszikusabb Dark Angel nótává avanzsáló Merciless Death-ről, a légvédelmi sziréna hangjával indító, totális Exodus-hatású Falling from the Sky-ról, netán a Hit the Lights-ra hajazó No Tomorrow-ról. Hatásaikat, gyökereiket sem tagadják meg, az egyaránt akusztikus felvezetéssel nyitó Hell on Its Knees, illetve Vendetta egy az egyben NWOBHM-szerzemények. A demókról amúgy három nótát poroltak le, emeltek át az albumra, a Welcome to the Slaughterhouse-t, a We Have Arrived-ot és a Hell on Its Knees-t.

A Dark Angel ’86-ban

Tipikus első anyagról van szó: ahogy a Metallica, a Slayer, az Anthrax, vagy a Megadeth esetében sem beszélünk még kiforrott stílusról, kevés egyéniségről, domináns hatásokról annál inkább, viszont tudták, hogy mit akarnak, mi lesz a következő lépés, ami a Dark Angel esetében aztán immár Gene Hoglan-nel a dobok mögött, a Darkness Descends-en manifesztálódott. (A thrash metal történelem szerelmeseinek annyit megemlítek, hogy Hoglan a Wargod-ból érkezett, a szintén ’85-ös Live Demo from Berkeley-t már vele rögzítette a csapat, míg Schwartz a Holy Terror-ba távozott. A Wargod kultikus Los Angeles-i thrash banda, fedélzetén Michelle Meldrum-Norummal /R.I.P., 2008/. Mérlegük kettő demó és több kompilációs szereplés/. Miután a Dark Angel-nek csak egy hónapja volt a felvételekre, és a zenekar tagjai látták el a produceri teendőket, ez a végeredményen is érződik: vékonyan, tompán szól a lemez, anno a Kill ’Em All hangzás tekintetében köröket vert erre az albumra.

A következő albumról azonban már minden hibát, fogyatékosságot lenyestek, amely a thrash metal egyik legnagyobb klasszikusa, szorosan a Reign in Blood, a Doomsday for the Deceiver, a Game Over stb. mellett. Egyértelműen a Darkness Descends lett pályafutásuk koronája, magnum opusa. Ha ’83-tól számítom karrierjüket, akkor azt mondhatom, hogy fennállásuk viszonylag rövid ideje alatt kizárólag remek munkákat adtak ki a kezeik közül. Ron Rinehart később kiválóan pótolta Don Dony-t, mind a Leave Scars, mind a Time Does Not Heal kapcsán maximálisan kihúzhatják magukat.

2013-tól, egy második újjáalakulást követően aztán a Dark Angel ismét begyújtotta a rakétákat, és ha minden igaz, idén új lemezzel örvendeztetik meg rajongóikat. Komoly elvárásokat nem támasztok az anyag irányába, kizárólag bizakodom, hogy a friss alkotás eléri a Leave Scars színvonalát. Néhány hónap múlva kiderül.

A cikk szerzője: Dávid László707 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*