Cirith Ungol: Forever Black (2020)

Megtörtént hát, amit csak titkon mertem remélni! A tavaly októberben megjelent koncertanyag után idén áprilisban új stúdiólemezzel örvendeztetett meg a kaliforniai Venturából származó veterán csapat. Csaknem 30 éve nem jelentkeztek új stúdióanyaggal egy 2018-as maxit leszámítva, amelyen csupán egy friss dal, a nyolc és fél perces Witch’s Game hallható, a „B” oldalon lévő, még ’86-ban íródott Doomed Planet élő változata mellett.

Az új anyagon főként régi motorosok szerepelnek. Tim Baker énekes és Robert Garven dobos mellett egy őstag bukkan még fel, Greg Lindstrom gitáros, aki a korai demókon kívül az 1981-es debütön, a Frost and Fire albumon játszott utoljára. Jim Barraza gitárost az 1991-es, nagyszerűen sikerült Paradise Lost című sorlemezről ismerhetjük, amely az utolsó életjelük volt a bő négy évvel ezelőtti újjáéledésük előtt.

A zenekar ismételt életre hívását Jarvis Leatherby basszernek köszönhetjük, aki még 2015-ben egy próbára összeszervezte Barrazát, Garvent és Bakert. Miután 2016-ban több neves fesztiválra is meghívást kaptak, hivatalosan is bejelentették: a Cirith Ungol fényes csillaga ismét aktívan ragyog a fém-égbolt színes palettáján. Leatherby-ről tudni illik, hogy a szintén venturai illetőségű, remek zenét játszó Night Demon basszusgitáros/énekese, nem mellesleg az Ungol nagy rajongója. Kézenfekvő tehát, hogy a ritmushangszer az ő kezében maradt, mivel a nyolcvanas években Bakeréknél basszusozó Michael „Flint” Vujejia visszautasította a számára felkínált helyet a bandában.

Már a tavalyi élő album alapján sejthető volt, hogy egy erőtől duzzadó, tettre kész csapattal van dolgunk, nem csupán valami halovány, langyos-nosztalgikus, könnyen feledhető összeborulás történt.

Az akusztikus húrokat pengető The Call a felvezető a tempós Legions Arise-hoz, amely kissé keleties riffjével rögtön tarol! Mintha el sem telt volna több évtized, ott folytatják, ahol a történet 1991-ben félbeszakadt. Robert Garven jellegzetes dobolási stílusa, sűrű cintányérszőnyege a verzék és a gitárszólók alatt roppant hangulatos. Megkockáztatom, hogy régi barátaink zenéjét ezer közül is felismerném, még akkor is, ha nem érkezne meg rá Tim Baker egyedi, senkiéhez nem hasonlítható hangja. Baker viszont belép, és az esetleges kételkedők számára egyből nyilvánvalóvá teszi, hogy orgánuma mit sem veszített fényéből! Agresszív rekesztései, hajlított üvöltései 1978 óta védjegyei a bandának. Ő nem váltott stílust az évtizedek során, nem akar kifinomult és művészkedő lenni, pontosan azt tolja az arcunkba (fülünkbe), amit várunk tőle.

A The Frost Monstreme taktusaival megérkezik a doom, amelyet oly’ mesterien művelnek. A szólórész számomra a hetvenes évek Black Sabbath-ját idézi meg, mintha egy alternatív Electric Funeral-begyorsulást hallanék.

Az „Isteni tűz” sebességpárti hangokat üt meg, csupán a refrén alatt lassítanak picit, valamint a szólónál dúmolnak egy jót, amelynek végén akkora gitárharmóniát sütnek el, hogy az ortodox Cirith Ungol-hívők is elégedetten csettinthetnek. Itt ugyanis nyoma sincs modernkedésnek, azt kapjuk, amit várunk. Semmi cicoma, király riffek, ritmusok, dallamok, mindezt olyan formában, hogy a muzsika keménységéhez egy pillanatra sem férhet kétség!

Mivel a banda előszeretettel készít átiratokat más előadóktól, címe alapján a Stormbringer akár egy Deep Purple-feldolgozás is lehetne, de jelen esetben nem az. 😉 Egy epikus hangvételű, sötét, lassan hömpölygő remekmű, amely megkoronázza a vinyl korong „A” oldalát.

Fractus Promissum, azaz Megszegett ígéret címmel nyitnak a mikrobarázdás hanglemez másik felén. Helyenként szomorkás hangulatú, ugyanakkor dühös tétel ez.

A bennem korai Mercyful Fate-emlékeket ébresztő Nightmare mázsás, félelmetes miliőjét a szépséges gitárszóló oldja némileg, ám a nótából áradó gonoszság diadalmaskodik, különösen a szám végén, amikor Sabbath-i mélységekbe hatol a muzsika… Amúgy akár szereted, akár utálod Kim Bendix Petersenék munkásságát, az elvitathatatlanul korszakalkotó dánok azok, akik Iommiék mellett jelentősen hatottak az amerikaiakra.

Egyszerűen zseniális a Before Tomorrow a hátborzongató refrén utáni leállásával és az utána következő szólóval.

Az albumzáró, címadó eposz – titulusához hűen –mindörökre feketébe borítja a megidézett, sötét tónusú és kilátástalan világot, ami konklúzióként arra „biztat” bennünket, hogy jövőnket fordítsuk a sírgödör felé. Mindezt olyan zenei aláfestéssel és olyan mély átéléssel teszi, hogy a mániás depresszióra, azaz manapság divatos kifejezéssel élve bipoláris zavarra hajlamos egyéneket – saját érdekükben – óva inteném a Forever Black meghallgatásától. Mindenki másnak viszont csakis ajánlani tudom a kaliforniaiak legújabb mesterremekét!

A művészi lemezborító ismét Michael Whelan festménye, amely – mint minden Cirith Ungol cover-art esetében – Michael Moorcock Elric of Melniboné címet viselő fantasy-sorozatának a DAW Books által kiadott egyik borítójából származik. (A remek fémzenét játszó, szintén amerikai Skelator is innen választott Whelan-képet két albumához.)

Az „Örökfekete” egy kitűnően sikerült visszatérés a nagy öregektől, akik mellé egy fiatalabb korosztályból jövő zenész csatlakozott, nem csupán a basszusgitáron, de menedzserként is, és aki nélkül talán még mindig Csipkerózsika-álmát aludná ez a kultikus zenekar! Hálás köszönet a Night Demon főnökének, Jarvis Leatherby-nek! Heavy/Doom Forever (Black)! 😉

A cikk szerzője: John Quail 37 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*