Axel Rudi Pell: Sign of the Times (2020)

A mai napig emlékszem, micsoda reveláció volt számomra annak idején az első találkozás Axel Rudi Pell zenéjével. Hiába vagyok a rock és a metal elkötelezett rajongója, ettől függetlenül valamiért mindig is ódzkodtam az instrumentális zenében utazó gitárhősöktől. Én is élek-halok a riffekért és a gitárszólókért, mégis igénylem, hogy ezeket rendes dalokba foglalják, máskülönben a legtehetségesebb játékosok produkcióját is fárasztó, unalmas technikai bemutatóként élem meg. És mivel Axel barátunk esetében adott egy gitáros, aki a saját neve alatt adja ki a lemezeit, így talán nem meglepő, hogy hősünket sokáig ismeretlenül is behelyeztem a „nem érdekel” feliratú dobozba.

Végül egyszer a kezembe került a mester Kings and Queens című lemeze, amit aztán majdhogynem tátott szájjal hallgattam végig, és közben nem győztem magam ostorozni az addigi közönyös hozzáállásom miatt: „Ja, hogy itt énekes is van? És nem is akármilyen! Hiszen ez a csóka nem is magamutogató, neoklasszikus hokizásban utazik, hanem istentelenül király heavy metalban! És különben is, mi a francért nem hallgatom ezt a fickót már hosszú évek óta?”

Elég rendesen rágyógyultam arra az albumra, de aztán szép sorban megismerkedtem a diszkográfia többi darabjával is, és szerencsére egyik lemezben sem kellett csalódnom. Nem tagadom, elsősorban a Johnny Gioeli által felénekelt albumokat favorizálom, aminek nyilván az lehet az oka, hogy ő volt az első énekes, akit Axel oldalán hallottam. Szó se róla, Rob Rock és Jeff Scott Soto is maradandót alkotott, de ettől függetlenül nagyon örülök, hogy jelenleg is a Gioeli-korszakot éljük, immár 22 éve. Továbbmegyek, minden egyes alkalommal, amikor új lemezt jelentenek be, remegő lábakkal szoktam fohászkodni az égiekhez, hogy ezúttal is Johnny-t tereljék a mikrofonhoz. Hangja számomra épp olyan fontos eleme a csapat zenéjének, mint a címszereplő gitárjátéka.

Szerencsére a Sign of the Times című friss lemezen Axel továbbra is ragaszkodott a nyerő formulához, így a kísérőzenészek névsora és a jellegzetes hangzásvilág egyaránt érintetlen maradt. Zenéjével kapcsolatban már szinte mantra-szerűen illik emlegetni a Rainbow zenekar nevét, sőt, egyesek odáig merészkednek, hogy egyenesen kópiának titulálják a szőke germán muzsikáját. Megmondom őszintén, ezt a megállapítást mindig is erős túlzásnak tartottam. Azt természetesen én is hallom, hogy hatott rá Ritchie Blackmore játéka (ahogy a korosztályában nagyjából mindenkire), ám ettől függetlenül szerintem Axelnek igenis van egy markáns, kilométerekről felismerhető saját stílusa. Szóval, én inkább így fogalmaznék a fent említett hasonlóság kapcsán: elképzelhető, hogy így szólt volna annak idején a Rainbow, ha heavy metal zenekar lett volna. Na, de elég is az összehasonlító elemzésből, a lényeg az új album!

A The Black Serenade rövid bevezető gitárbűvészkedése után berobban a lemez első dala, a Gunfire, és a címnek megfelelően egyből gyilkos riffek és még gyilkosabb tempók kereszttüzében találjuk magunkat. Apropó, tempók: a csapat veterán dobosa, az idén 64 éves Bobby Rondinelli már itt, a műsor elején a tudtunkra adja, hogy tiszteletet parancsoló kora ellenére se csak visszeres lábú kétnegyedekre számítsunk tőle. De még mennyire, hogy nem, a refrén alatt például úgy betámadja a duplázó pedált, hogy az fiatalabb kollégáinak is a becsületére válna.

Persze ötven felett már nem csak speed metalból áll az élet. Szerencsére, teszem hozzá, mert Axel egyik legnagyobb erősségét véleményem szerint éppen a középtempós, dallamos tételek jelentik. Az idei év egyik tuti befutója ebben a kategóriában a Bad Reputation című sláger-várományos dal. Az effajta nóták valódi játszóterek a zseniális hangú Johnny számára, ilyenkor mindig szabadjára engedheti a benne lakozó tökös amerikai rocksztárt. Ezúttal is kitörölhetetlen dallamokkal kényeztet bennünket, véleményem szerint egy normális világban az ehhez hasonló daloknak kellene uralniuk a rádiók slágerlistáit. Apró újdonságnak nevezhető ebben a tételben a slide gitár megjelenése, illetve az is érdekes, ahogy gitárosunk pár dallam erejéig felidézi a Carousel című klasszikust.

Axelnek egyébiránt van egy olyan bámulatos képessége is, hogy a legelvarázsoltabb nagyeposzokba is gond nélkül bele tudja illeszteni az irgalmatlan súllyal megdörrenő riffeket, anélkül, hogy azok misztikus hangulata egy kicsit is sérülne. A címadó dal például kiváló bizonyítéka ennek az állításnak: a nótát indító gitárok valósággal szétfűrészelik a polcot a hifi-torony alatt, ám ahogy a verzék alatt Johnny dalra fakad, már rögtön egy másik dimenzióban találjuk magunkat. A Wings of the Storm hasonló recept alapján íródott, továbbmegyek, talán itt hallhatjuk a lemez legkirályabb refrénjét is. Gyanítom, hogy csak ezért nem ezt a kimagaslóan erős dalt választották címadónak, mert nem akartak egy újabb „viharos” albummal előállni.

Az album sokszínűségére jellemző, hogy még egy-két apró zenei geg is simán belefért a képbe. A Living in a Dream lazulós reggae-nyitányát hallgatva például nem nehéz álmaink tengerpartjára képzelni magunkat, ahogy éppen a lábunkat lógatva kortyolgatjuk a hűsítő italokat. Csakhogy ez az álmodozás nem tart sokáig, mert miután berobbannak a torzított gitárok, hirtelen rá kell ébrednünk a szövegben ecsetelt keserű valóságra. Amilyen pozitív hangulatban indul a dal, később olyan komor fordulatot vesz. De nem sokkal vidámabb a lemezt záró, komótosan menetelő Into the Fire sem. És persze megkapjuk a kötelező balladát is az As Blind as a Fool Can Be képében, de ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az ezekből összeállított válogatáslemezek már hosszú évek óta külön szegmensét képezik a német zenei piacnak.

Eddig úgy gondoltam, hogy ebben a műfajban idén már biztos nem fogok jobbat hallani a Black Swan frenetikus bemutatkozó lemezénél. Igen ám, csakhogy van nekem egy Axel nevű régi barátom, aki nagyjából kétévente meglátogat, és ilyenkor a bajusza alatt mindig eldünnyögi nekem a jól bevált régi poénjait, amiket hiába hallottam már ezerszer, mégis minden egyes alkalommal hanyatt vágom magam tőlük. Ez történt most is: a régi cimbora jött, látott és győzött. Tudom jól, hogy megosztó személyiség, vannak, akik nem kedvelik, mert úgy gondolják, hogy csak a másoktól hallott vicceket képes elsütni újra meg újra. De ez legyen az ő problémájuk, mert mi, rajongók mindig is tudni fogjuk, hogy ez a szőke fickó igenis a legnagyobb fazonok egyike, aki egyszerűen képtelen csalódást okozni nekünk.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 72 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*