Accept: Metal Heart (1985)

Amennyire nem tűnt sikerszériának az Accept munkássága a ’70-es évek végén, olyan nagyot fordult velük a világ a ’80-as évek elejére. A Breaker-rel még csak ijesztgettek, viszont a Restless and Wild–Balls to the Wall–Metal Heart triász egyértelműen tarolt, egyben a komplett heavy metal színtér egyik legjobbjává, húzónevévé tette a csapatot. A Scorpions után, második német metal bandaként ők jutottak el a tengerentúlra és Japánba. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy különösen a felkelő Nap országában vetették meg a lábukat, szinte szupersztár státuszt elérve.

Korai éveikről röviden és tömören. Történetük kezdetei egészen 1968-ig nyúlnak vissza, amikor Solingenben (Észak-Rajna-Vesztfália) a 16 éves Udo Dirkschneider énekes és a nála három évvel idősebb Michael Wagener gitáros (igen, ő lett később a keresett producer) Band X-ként csapatot alapítottak. Különösebben nagyot nem villantottak ezekben az időkben, mi több, Wagener 1970-ben ki is szállt a bandából. Nevüket 1976-ban változtatták Accept-re, rengeteg tagcserén mentek keresztül, és lényegében ez az instabilitás tartotta a zenekart amatőr szinten, csak szórványosan léptek fel élőben.

Professzionális pályafutásuk 1976-ban indult, ebben az esztendőben csatlakozott Udo-hoz Wolf Hoffmann és Gerhard Wahl gitáros, Peter Baltes basszusgitáros és Frank Friedrich dobos, majd ez a felállás rögtön meghívást is kapott, hogy játsszon Németország egyik első rock and roll fesztiválján, a Rock am Rhein-en. Ezt követően kapták meg szerződésüket, bemutatkozó anyaguk azonban nem vert fel különösebben nagy port. Karrierjüknek ebben a szakaszában a legfontosabb esemény 1981-ben történt velük, amikor Gaby „Deaffy” Hauke (Wolf Hoffmann későbbi felesége) lett a menedzserük; ennek köszönhetően, első jelentős megmérettetésként a Judas Priest World Wide Blitz turnéján vettek részt. (Csak érdekesség, hogy az I’m Rebel című dal eredetileg az AC/DC-nek íródott, azonban az ausztrálok sohasem rögzítették.)

Amellett sem tudok elmenni szó nélkül, hogy akkoriban a nemzetközi sajtóban a német bandák alapból mínuszról indítottak, azonban a Scorpions és az Accept megmutatta, hogy bőven van muníció a német metalban, érdemes lesz odafigyelni ezekre a bandákra (lásd később teuton thrash színtér). Ugorva egy kicsit az időben, a ’80-as évek közepéhez közeledve már egyértelműen bizonyítást nyert, hogy az Accept-tel számolni kell, növekvő népszerűséget pedig mi sem támasztja jobban alá, mint hogy 1984. augusztus 18-án Doningtonban, a Monsters Of Rock fesztiválon álltak színpadra. Lendületben, igen jó formában volt ekkoriban a zenekar, a Restless and Wild, a Balls to the Wall és a Metal Heart a metaltörténelem meghatározó mesterhármasa. Rögtön hozzáteszem: klasszikus mesterhármasa.

Hatodik korongjuk munkálataira 1984. október-december között, Kölnben, Dieter Dierks produceri felügyelete alatt a Dierks stúdióban került sor, a végeredmény pedig 1985. március 12-én látta meg a napvilágot. Ami a címet, a koncepciót illeti, Wolf Hoffmann így emlékszik vissza: „Olvastunk egy cikket, hogy valaki egy mesterséges szíven (műszíven) dolgozott, és hogy egy napon mindenkinek komputerizált szíve lesz. Nagy vonalakban arról volt szó, hogy az emberiség energiáinak egyre nagyobb részét szívja el a mindennapi élet, és egyre többeket helyettesítenek majd gépekkel. Manapság ez nem új dolog, de akkoriban annak számított. Emberek a gépek ellen, ez volt a lemez általános hangulata.”

Az eredeti albumborító koncepciója egy fémszív hologramja volt, amit költségvetési szempontokból kifolyólag végül egy hagyományos borítóra változtattak. A lemez futurisztikus témájához igazodva a Metal Heart volt az első digitális maszterizálással készített Accept-anyag. Hoffmann visszaemlékezése szerint Dierks sokat követelő, aprólékos, ám igényes producer volt. „Több részletet számtalan alkalommal újravettünk, hogy megpróbáljuk elcsípni, ami a fejünkben volt a különleges részekhez. Mindegyik nóta a gitárok, a mikrofonozás és a húrozás különböző kombinációja volt.”

Fontos még megemlíteni, hogy a Metal Heart-on Hoffmann mellett ismét Jörg Fischer volt az Accept második gitárosa, aki két évvel korábban, Gaby Hauke „nyomására” lépett be újra az Accept kötelékébe. Ez a lemez egy óvatos kísérlet volt belépni a trend-orientált amerikai piacra, könnyed, szellős dalszerkezetekkel, komoly hangsúlyt fektetve a dallamokra, a hangszerelésekre. Mindazonáltal a produkció messze van a kommersztől, már csak a Hoffmann/Fischer páros keményen megdörrenő, bivaly riffjeiből, valamint Udo nem feltétlenül fület simogató, smirglis hangjából kifolyólag is. Parádésan teljesít a Peter Baltes basszusgitáros és Stefan Kaufmann dobos alkotta ritmusszekció is, tehát produkciós szempontból nagyon egyben van az album, ehhez kétség sem férhet.

Továbbmegyek: magukat a szerzeményeket illetően részben felfedezetlen területekre lépett a csapat, tőlük addig nem hallott elemeket építettek be a nótákba. Eleve a metaltörténelem egyik leghatalmasabb dala, a Csajkovszkij Szláv indulójával kezdődő, majd a közepén Beethoven Für Elise-ét felvonultató címadó nóta komoly előrelépés, eltérés volt az Accept addigi világától, és úgy en bloc sem volt jellemző a metal zenekarokra. (Nem beszélve arról, ahogy az „It is 1999 / The human race has to face it” sorok után Stefan Kaufmann végigmegy a tamokon; a mai napig a hideg ráz ki tőle.)

Szokatlan húzás volt a Teach Us to Survive borult hangulata, Baltes jazzes bőgőbetétje is, korábban ilyet sem hallottuk tőlük. A brutalitás tulajdonképpen csak a Wrong Is Right sajátja, a többi tétel fogós dallamokra, refrénekre alapozott, komótos középtempóban menetelő darab, amelyekben Udo-t itt-ott a többiek vokálja támogatja meg. Midnight Mover, Up to the Limit (hogy dohog az a basszusgitár!), Screaming for a Love-Bite, Dogs on Leads, Living for Tonite – nem hiszem, hogy különösebb kommentárt igényelnének. Maximum annyit, hogy hibátlan alkotás a Metal Heart.

Udo így emlékszik ezekre az évekre: „A Breaker-től a Metal Heart-ig terjedő időszakban jöttünk ki egymással a legjobban, voltunk a legjobban együtt. Ilyenformán ez lett az Accept aranykorának utolsó alkotása, egyben a előrevetítette a zenekar összetartásának eltűnését”. Kettő klipet forgattak az anyaghoz (Midnight Mover, Screaming for a Love-Bite), míg a lemez a Billboard 200-as listájának 94. pozícióját érte el.

A Russian Roulette már valóban a lejtő volt, az Eat the Heat megbukott, mint Rottenbiller, az Objection Overruled viszont egy újabb klasszikus lett. Tovább nem is ragozom a történetüket, hiszen az napjainkban is a szemünk előtt zajlik. Egy biztos: ennek a bandának bőven ott lenne a helye a Rock and Roll Hall of Fame-jében.