Azt nem mondom – nem is merem mondani –, hogy az 1987-es, harmadik Trouble album, a vadonatúj ritmusszekcióval (Ron Holzner basszusgitár, Dennis Lash dob) felvett Run to the Light a zenekar pályafutásának mélypontja, inkább úgy fogalmazok, hogy nem az igazi. Miután már alaposan megromlott a csapaton belüli egység, ennek egyenes következményeként csakis egy felemás lemez születhetett.
Rick Wartell szavai is ezt támasztják alá: „Ez a legrosszabb anyag, amit valaha rögzítettünk, és nemcsak a próbák hiánya miatt, hanem úgy összességében is. Akkoriban nagyon odavoltunk a The Beatles-ért és mindazokért a frankón megszólaló effektusért, illetve „régimódi” anyagért, amit a The Beatles csinált, így amikor az új korongot írtuk, és stúdióba vonultunk, úgy gondoltuk, igen, megcsináljuk a magunk fasza kis Beatles-anyagát, ám félúton, a felvételek alatt rájöttünk, hogy valójában egy lyukba kényszerítettük magunkat. Egy producert kellett hívnunk, hogy szortírozza felvételeket, mert nem tudtuk, hogyan rakjuk össze az anyagot. Minden dal megvolt, de nem tudtuk, hogyan illesszük őket össze. Így felhívtuk a Metal Blade-et, és közöltük velük, hogy kifutottunk a pénzből, amit, mondjuk, át sem gondoltunk, és azt mondtuk, hogy szükségünk van valakire, aki átjön hozzánk, szelektálni a dalainkat. Küldjétek át Bill Metoyer-t, kértük, de Bill akkor éppen egy másik projekten dolgozott, így ők Jim Farracia-t küldték, aki nagyon el volt foglalva, de összerakta, és a végeredmény, ahogy hallhatod, az egyik leggyengébb produkció Trouble-lemezen, és ez a mi hibánk, senki mást nem okolhatunk érte. Szerencsére tanultunk belőle.”
Ilyen események után folytatta tevékenységét a zenekar. Jó kétéves pihenőre vonultak vissza, azonban ebben az időszakban is történt velük egy s más. Egyrészt Dennis Lash helyére Barry Stern (R.I.P. – ex-Zoetrope) érkezett, másrészt Rick Rubin (Def Jam Recordings) ajánlott nekik szerződést, harmadrészt pedig nekiálltak negyedik lemezük előkészületeinek. (Muszáj megjegyezni: Barry Stern nem volt új fiú számukra, mert amikor Jeff Olson elhagyta a zenekart, átmenetileg – még Dennis Lash érkezése előtt – több koncerten is ő segítette ki a csapatot. Rick Wartell: „Jeff mindig is jó barátunk volt, és mindig is az lesz. Úgy döntött, hogy a Berkeley School of Music-ra akar menni zenei tanulmányait folytatni, és kik voltunk mi, hogy nemet mondjunk neki? Így új dobost kerestünk, és a városban a legjobb ezen a poszton Barry Stern volt. Máig ő a legjobb ütős a városban. Rengeteg erőfeszítésünkbe került a bandához édesgetni, de végül rászánta magát, amikor egy nagy kiadó szerződését mutattuk neki – ami természetesen hazugság volt. :-)”
A szimplán Trouble-ra keresztelt negyedik korong felvételeire 1989 második felében, a Los Angeles-i Artisan Sound Recorders-ben került sor, a borító pedig a Chicago Coliseum előtt készült. Ez volt az az időszak (lemez), amikor a Trouble az amatőr státuszból professzionális zenekarrá avanzsálódott, és ebben Rick Rubinnak is elévülhetetlen szerepe volt. Rick Wartell: „Ekkoriban rengeteget tanultunk a dalszerzést illetően. Tudtuk, hogyan írjunk riffeket, de nem tudtuk, hogyan rakjuk össze megfelelően a nótákat. Az emberek gondolhatják azt, hogy az első albumunk volt a legjobb anyag, amit valaha készítettünk, de én úgy gondoltam, hogy a legjobbnak még csak ezután kell jönnie, és valóban, egy csomó tapasztalatért hálás vagyok, amelyekre a Def American jóvoltából tehettünk szert. Ők mutatták meg nekünk, hogyan legyünk egy professzionális banda. És ez az, aminek lenned kell, ha meg akarod teremteni a megélhetésed feltételeit, az életed egzisztenciális hátterét. Folytathatod, jammelhetsz, játszhatsz riffeket riffek után, de tudod, az emberek igazából azt akarják, hogy dalokat játssz. Így aztán muzsikusokká váltunk.” (Hozzáteszem, Eric Wagner sem komálja a Run to the Light-ot; ahogy ő fogalmazott, átmenetként tekint vissza a korongra, egy olyan hídként, amely a negyedik lemezhez vezette őket.)
Ez az az album, amelyen nem lehet fogást találni, amelynek mind a 42 perce hatalmas klasszikus. Anélkül, hogy az előző basszusgitárosok teljesítményét kritizálnám, Ron Holzner-rel hatalmasat nyert a csapat: futamai mindvégig markáns szerepet töltenek be, ízesen, lényegre törően használja hangszerét, arról már nem is beszélve, hogy mind itt, mind a Manic Frustration-ön mennyire kiemelték a játékát. Nyoma sincs a The Skull/Run to the Light nyomott, borult hangulatának, egyfajta „vidám” Trouble köszön ránk ezen a lemezen. Újra itt vannak a zakatolós riffek, a parádés szólók, a masszívan alapozó ritmusok, és mindezek olyan klasszikusokat eredményeztek, mint az At the End of my Daze, a Psychotic Reaction (!!!), a R. I. P., illetve a Black Shapes of Doom. Előtérbe kerültek a fogós dallamok, a könnyen megjegyezhető refrének, egyszóval egy hatalmas mesterművet jelentetett meg a csapat.
Óriási a Hammond orgona a The Wolf elején, a The Misery Shows (Act II) a Manic Frustration The Rain-jét, míg a Sinner’s Fame a Hello Strawberry Skies-ját vetíti előre, tehát a váltás abszolút tudatos volt. Értelemszerűen a többi szerzemény is hibátlan. Szerintem a pszichedelikus hatásokért senki sem tehet szemrehányást a zenekarnak, egyszerűen meg akartak újulni, ki akartak törni a komfortzónájukból, és ez maximálisan sikerült is nekik. Mi több, az At the End of my Daze-re, a Psychotic Reaction-re, az R. I. P.-re és a The Misery Shows (Act II)-ra videóklipek is készültek.
Sajnos azonban sem ezek, sem a Dio-val közös turné, valamint a Dynamo-s fellépés (mindegyik 1990-ben) sem tudta felsőbb ligába tolni a Trouble-t, így megrekedtek a kultikus kedvencek szintjén, „a szakma örök ígéreteinek”. A hollandiai fesztiválra Rick Wartell így emlékszik vissza: „Hatalmas volt! Emlékszem, leszálltunk a gépről és mentünk a Dynamo-ra, ami olyan volt, amiről mindig is álmodtunk. 100-150 ezer néző előtt játszottunk, ameddig a szem ellátott, mindenütt emberek voltak. De az egyik legfrankóbb dolog az volt, amikor a kis holland városban, Eindhovenben sétáltunk, a helyi bárokban koktélokat fogyasztottunk és ahogy egyik klubból mentünk a másikba, voltak emberek, akik megismertek bennünket az utcán. Végül kb. 60-70 fanatikus díszkíséretében vonultunk, akik bárról bárra követtek minket.”
Ezen kívül amerikai koncertekre is sor került. Wartell: „Akkoriban, ha jól emlékszem, jó kilenc hónapig turnéztunk. Keményen dolgoztunk, és rendesen elfáradtunk. Ebben a korban, amiben most vagyunk, nem tudom, hogy képesek lennénk-e újra ilyen teljesítményre. Rengeteg bandának nyitottunk, és háromnegyed éven át megállás nélkül utaztunk. Megannyi emlékem, élményem van arról az időszakról: egy csomó jó emberrel találkoztam, életre szóló barátságok köttettek, sok szerelmi viszonyom volt – egyszerűen jó idők voltak. Plusz megtanultuk, mibe kerül professzionális zenekarrá válni.”
Sajnos csupán a nagy áttörés maradt el számukra, amit pedig mindenképpen megérdemeltek volna. Lehet, hogy számukra savanyú a szőlő, mert zenészekként, csapatként többet akartak elérni, felmutatni, de nekünk, rajongóknak egy szavunk sem lehet, mivel kizárólag klasszikusokat hagytak hátra az utókornak, amelyeket mindenkinek illik ismernie.
Leave a Reply