Ez egy ilyen év, amikor Bruce Franklin-ék nyolc albumából három is jubilál. Dávid Laci ráadásul nemcsak az idén ünnepeltekről, a ’85-ös The Skull-ról és az öt évvel későbbi Trouble lemezről, hanem a Psalm 9-ról és a Manic Frustration-ről is kimerítően írt, én pedig a Simple Mind Condition-t vettem le a polcról, vagyis gyakorlatilag a teljes életmű napirendre került már nálunk. Így ez alkalommal nincs más dolgom, mint magát a negyedszázados Plastic Green Head-et dicsérni, és felfűzni a csapat zenei evolúciójának láncára.
Előbbi nem okoz különösebb nehézséget, lévén, hogy ez a kedvenc Trouble-albumom. Vagy hát, a fene tudja, hiszen a Manic Frustration és a Simple Mind… is nagyon közel áll hozzám, számomra ez a három lemez testesíti meg az Aurora-i kvintett zenei világát, lényegét, jelenti pályafutásuk csúcsát.
Tudom, sokan vannak, akik az együttes korai albumaira esküsznek, és tény, hogy a zenekar azokkal írta be magát a doom metal nagykönyvébe, én azonban a műsoros kazettán megvett Plastic Green Head-del ismertem és szerettem meg őket. Számomra ez volt a Trouble, az első benyomás, az első élmény, és később minden lemezüket ehhez hasonlítottam. És furcsa módon, azzal együtt, hogy nagyon bírom magát a stílust, a zenét, amit a ’80-as évek közepén/végén játszottak, azok az albumok messze nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint az utánuk következők.
Nem tudom, hogy zeneileg lehet-e korszakolni a csapat munkásságát. Kerestem az irányváltás helyét, idejét, de inkább egy folyamatos fejlődésről, kanyarodásról beszélhetünk. A kezdeti vaskos keménységhez képest a lágyulás szerintem már a Run to the Light albumon megkezdődött, a hangzás, a zakatoló, döngölő tempók azonban még jórészt ugyanazok voltak, mint pár évvel korábban. Az együttes nevét viselő, sorrendben negyedik alkotás sem nyújt látványosan mást, mint a Psalm 9 vagy a The Skull, a tempóból sem igen adtak alább, megjelent viszont a dalokban egyfajta slágeresség, vagy legalábbis egy ilyenfajta alkotói szándék.
Az 1990-es albumot azonban mindenképpen fordulópontnak gondolom, hiszen ezt követően érkezett a Trouble máig legjobbnak tartott alkotása, a Manic Frustration, tele bombasztikus nótákkal, klasszikussá vált slágerekkel. Nem megyek bele a részletekbe, Laci ezt is szépen megírta. És ez még mindig ugyanaz a riffelős, zakatolós heavy/doom muzsika, ami már a kezdet kezdetén a csapat védjegyévé vált, itt azonban új árnyalatnak érzem a fület és lelket simogató, dallamos gitárharmóniákat, amelyek nem feltétlenül csak a lírai nótákban, hanem a tempósabb szerzeményekben is megjelentek. Plusz azt is itt hallom ki először úgy igazán a zenéből, amit a ’60-as évek megidézésének, pszichedelikus szálnak, tudatmódosító szerek füstfelhőjén való lebegésnek mondanak.
Érdekes módon állítólag ekkor, ezzel az anyaggal „sikerült” eltávolodniuk szélesebb rajongóbázisuktól, ezért akkori kiadójuk, a Def American Recordings – állítólag pénzügyi nehézségek miatt – szerződést bontott velük. Egy ilyen album után, mint a Manic Frustration! Így aztán a Plastic Green Head már a Music for Nations égisze alatt látott napvilágot – Európában, és csak ezt követően juthattak hozzá a tengerentúli rajongók is a Century Media jóvoltából.
Időközben (1993-ban) az együttes első két lemezén megismert dobos, Jeff Olson is visszatért, így a PGH-re összejött a banda – szerintem – máig legjobb felállása: Olson mellett Eric Wagner énekes, Rick Wartell és Bruce Franklin gitárosok, valamint a harmadik lemez óta az őstagokkal tartó Ron Holzner basszusgitáros.
És nagyjából ekkor, a ’90-es évek első felében csúsztak át, szinte észrevétlenül egy szomszédos skatulyába, ami egyébként abszolút passzolt az akkori trendekhez: doom metal zenekarból előbb pszichedelikus doom, majd pszichedelikus stoner/doom csapattá váltak. Egy olyan plusz aromát kevertek az addigi turmixhoz, amit a Plastic Green Head lemezborítója is hűen tükröz. Az addigi határozott kontúrok némiképp elmosódtak, a tempó valamelyest lassult, ugyanakkor a dalok abszolút letisztultak, követhetők, befogadhatók (vagyis jó értelemben slágeresek), és a saját szerzemények egyike sem lépi túl az öt percet.
Saját szerzemények, írom, és erre már csak azért is érdemes kitérni, mert a csapat sem előtte, sem utána nem tett fel annyi feldolgozást egy lemezére, mint ekkor (ezen kívül csak a Simple Mind…-ra, és oda is csak egyet). Itt, a PGH-en hangzik el egyrészt kedvenc „Trouble-nótám”, a Porpoise Song, ami egy 1968-as The Monkees-szerzemény zseniális átirata. Nagyon nem a ’90-es évek zenéje, mégis abszolút beleillik az akkori Trouble világába. A másik cover pedig a Beatles Tomorrow Never Knows-a, szintén izgalmasan megbolondítva, és csaknem dupla hosszúságúra nyújtva.
Persze, a Wagner–Wartell–Franklin hármas által jegyzett dalokkal sincs semmi gond, sőt: gyenge nótát nemigen tudnék említeni, emlékezetes pillanatokat viszont annál inkább. Már a címadó nóta sem akárhogyan köszön be, de mekkora bólogatós riff-fel kattog végig például a The Eye, és milyen gitár-alaptémára építkezik a szintén csúcsnóta Opium – Eater! A Requiem a csapat egyik legszebb lírai dala, a Below Me és a hasonló szellemben fogant, zeneileg a kezdetekre visszakacsintó Long Shadows Fall kettőse pedig a vége felé ismét rendesen felpörgeti a tempót. Az amerikai kiadást egy bónusznótával, a Till the End of Time-mal is megtoldották, és nyugodtan kijelenthető, hogy ez a dal sem lóg ki az anyag szövetéből.
Eric Wagner hangilag abszolút csúcsformában van; a gitárok jól hallhatóan külön utakon járnak, és két oldalról szövik közös, mágikus hálóburkukat a hallgató köré. A ritmusszekció kevésbé brillírozik, de a markáns megszólalásért nyilván nekik is bőven kijár a dicséret.
Két ilyen ütős, „slágernótákkal” telepakolt album után indulhatott volna a Trouble diadalmenete, de ennek éppen az ellenkezője történt. Az új lemezt népszerűsíteni hivatott Európa-turné meghiúsulása, az abból fakadó csalódottság (is) aláásta a csapategységet, és 1997-ben a frontember távozott a zenekarból. A helyére az a Kyle Thomas (Exhorder, Heavy As Texas, ex-Floodgate stb.) ugrott be, aki jelenleg is a banda énekese, ám vele akkor csupán négy koncertet adtak, és bár nem oszlottak fel, de az ezredfordulóig, Wagner visszatérésig szüneteltették működésüket. A dicsőséges feltámadásra (folytatásra) azonban még további hét évet kellett várni, akkor örülhettünk ismét újabb remek Trouble-nótáknak. De ez már a Simple Mind Condition album története…
Leave a Reply