Bevallom őszintén és férfiasan, sokáig rühelltem a Queensryche zenekart. Az első metal újság, amit beszereztem (kaptam) még zsenge ifjúkoromban, az utolsó Metallica Hungarica kiadvány volt, amelyben pont meginterjúvolták a banda egy részét. Harsányan felnevettem, amikor megláttam Geoff Tate-et, mert szerintem rendkívül idétlenül nézett ki, és nekem egyáltalán nem volt szimpatikus a személyisége. Azt mondtam, ilyen fejjel nem lehet valaki metal énekes, és egyébként maga a zenekar is egy vicc. Persze, akkoriban leginkább a thrash/death/black muzsikákra gerjedtem, hallani sem akartam dallamos fémzenékről, ez alól csak a Helloween és a Manowar volt kivétel. Megbocsátható, hogy egy kamasz tele van előítéletekkel, megalapozatlanul hangoztatja a véleményét és minden neki nem tetsző dolgot gátlástalanul lefikáz, rám ezek pedig különösen igazak voltak.
Pár év eltelte után sem változott a hozzáállásom a zenekar felé. Sosem felejtem el azt a Metal Hammer pontozást, amikor összejöttek a következő albumok: Rust in Peace, Seasons in the Abyss, Painkiller és Empire. Ez volt talán minden idők legerősebb Hangpróbája, csak úgy repkedtek a 10 pontok, de felháborodottan és csalódottan vettem tudomásul, hogy az Empire mindenkit lenyomott. Ja, a dallampárti Szűcs-Szekeres-Cselőtei-Molnár kvartett rendesen megtolta a Queensryche szekerét (a Slayer-ét pedig visszahúzta), így végül is nem csodálkoztam a végeredményen, de nem tudtam megemészteni, mivel nálam a Slayer és a Megadeth óriási kedvenc, és mindent vitt abban az évben (plusz a Death Angel). Ezek után továbbra sem voltam hajlandó tudomást venni a Queensryche-ról, és ugyanúgy lenéztem az együttest, mint előtte.
És egyszer csak valami megváltozott. Az unokabátyám velem ellentétben inkább a dallamos metal-t favorizálta , és megvette műsoros kazettán az Empire-t. Na, egyszer mondtam neki, hogy adja kölcsön, gondoltam, majd jól megmondom a magamét, legalább alá tudom támasztani a negatív véleményemet, nem csak a külsőségek és képzelgéseim alapján török lándzsát felettük. Nos, nem egészen így alakult. 🙂 Jól emlékszem, hogy egy téli délután otthon ejtőztem egyedül a lakásban, és hallgattam az említett művet. És ahogy az lenni szokott: megérintett és magába szippantott. Jómagam is rácsodálkoztam, hogy miként kerültem az album hatása alá, de sokat nem töprengtem rajta, elengedtem minden addigi előítéletemet, és megkedveltem az Empire-t, majd szép lassan a korábbi lemezekkel is barátságot kötöttem.
Természetesen korábban már tudtam, hogy ódákat zengenek az Operation:Mindcrime-ról, ezután már én is aláírtam azt, hogy valóban egy kiemelkedő korong. A sztorit is megértettem, így innentől már Queensryche-rajongónak mondhattam magam. Az is hamar feltűnt, hogy milyen nagy különbség van a harmadik és a negyedik album között. Míg korábbi alkotásuk egy sötét, komor és nyomasztó közegbe ülteti be a hallgatót, addig az Empire egy sokkal pozitívabb és reménykeltőbb helyre kalauzolja az embert. Ám álljunk meg egy pillanatra, ez korántsem jelenti azt, hogy ezekben a dalokban valamiféle rózsaszín álomvilág jelenne meg, a társadalmi problémák (lásd például a főcímdalt) vagy a személyes harcok ugyanúgy jelen vannak a szövegekben, de a legtöbb tétel végén ott van a remény, a megoldás kulcsa, amitől a végeredmény mindenképpen „pluszos”. És ha ez nem lenne elég, szerelmes nóták is sorjáznak az albumon, amelyeket korábban aztán tényleg a pokol legmélyebb bugyrába küldtem volna. De azt is tegyük hozzá gyorsan, hogy ezek sem olcsó popslágerek, hanem sokkal mélyebb gondolatokkal, és teljesen őszinte sorokkal megfogalmazott dalok.
Nem csak a szövegvilágban történtek változások, zeneileg is egy kissé szellősebb, kevésbé direkt témák íródtak, beszivárgott egy adag progresszív rock hatás az együttes életébe, bár a progresszív jelzőt korábban is használták már a kritikusok velük kapcsolatban. Talán a régi nagy zenekarok, mint a Yes, a King Crimson vagy a Pink Floyd befolyása érezhető jobban, és ezzel a kiváló zenészgárdával nem volt „nehéz” a progresszív rock nagyjainak szellemében megírni egy igazán egyéni és emlékezetes albumot. Jelen esetben nem a töménytelen témahalmozás, a villogó hangszeres játék, hanem a sokszínűség, a finom megoldások garmadája, az igazán emlékezetes dallamok erdeje viszi ebbe az irányba a muzsikát, így az Empire nyugodtan az említett együttesek legnagyobb lemezei mellé illeszthető a gyűjteményben.
Rögtön a nyitó nóta, a Best I Can a legtipikusabb, amit a tragikus események és a remény kapcsolatáról tudatosíthatunk magunkban. Fegyveres baleset által mozgássérültté vált srác története, aki nem adja fel a harcot, és csak azt nézi, hogy miként tudna teljes életet élni, hogyan képes leküzdeni az akadályokat. Nagyon jó téma, a zene is felnő hozzá, így az album egyik legjobbja a Best I Can. Egy pici szinti is színesíti ezt a nagyszerű dallamos tétélt, ami ad egy kevés elvontságot is. Egyik kedvencem a Jet City Woman, aminek a címe nem más, mint Seattle város beceneve, ahonnan a zenekar is származik. Nevezhetjük ezt is szerelmes nótának – átvitt értelemben mindenképpen. Geoff Tate hangja inkább magas (mint alacsony, hehe), viszont a The Thin Line-ban megmutatja, hogy a mély hangokkal is simán megbirkózik. Ez szintén egy remekmű, aminek a szövege is igencsak elgondolkodtató.
Nemcsak az Empire nóta foglalkozik a bűnözéssel, a nyomorral és egyéb társadalmi problémákkal, hanem a Della Brown is ezeket a témákat feszegeti. Maga a dal zeneileg nagyon visszafogott, lassú, szellős és elmélkedős. Eddie Jackson basszusgitárja emiatt rendesen előtérben van, és ilyenkor tűnik fel igazán az embernek, hogy mestere hangszerének. Emiatt a mondandó is jobban fókuszba kerül, mivel nincsenek az instrumentumok besűrítve. És ha már szóba hoztam a főcímdalt, ezzel is folytatom. Ez egy pörgősebb szám, Scott Rockenfield dobos megadja az alapütemet, és erre rásegít a gitárduó is (Chris DeGarmo és Michael Wilton), majd bónuszként még egy remek szólót is hallhatunk a tétel vége felé. Folytatva a politizálást, érkezik is a Resistance, amely lendületességével még inkább kihangsúlyozza a szöveg lényegét, mert olyan, mint egy felbolydult méhkas. Eléggé forradalmi hangulata van a dalnak, szinte látom magam előtt a begyújtott Molotov koktélokat.
De hogy végre egy kicsit kiszakadjunk a kemény valóságból, erről a Silent Lucidity gondoskodik. Lírai nóta, ami egy álomvilágba repteti a hallgatót, és Tate remek énekével szórja az álomport az ember szemére. Ha jó tudom, ez a dal lett a legsikeresebb az albumról. Természetesen, egy videóklippel megtámogatott szám hendikeppel indul a többivel szemben, de a Silent Lucidity tényleg egy csodálatos nóta, megérdemli, hogy szuperlatívuszokban beszéljek róla. Talán ettől a ponttól mintha egy kicsit enyhülne is a feszültség, mert a Hand on Heart ismét a szívre hat, nem az agyra. Mondhatni, ez is szerelmes dal, de mint már említettem, senki ne várjon elcsépelt közhelyeket ezekben a nótákban, így itt is mélyreható gondolatok fogalmazódtak meg Geoff Tate-ben.
Az utolsó két tétel igazán jól zárja ezt az egyébként is magas színvonalú lemezt. Sok banda elköveti azt a hibát, hogy a korong vége ellaposodik, de a Queensryche nem esett ebbe a csapdába, és még rá is tett néhány lapáttal. A One and Only a reményvesztett szerelmes férfi balladája, de zeneileg kifejezetten húzós, a refrénje pedig egyenesen szenzációs, Geoff rengeteg érzelmet belevisz. És ha azt mondom, hogy szétfeszíti az érzelem emberünket a One and Only-ban, akkor az Anybody Listening?-ben szinte szétrobbantja, annyira súlyos mind zeneileg, mind szövegileg, és ahogy a zenekar átadja az „üzenetet”, az katartikus. Nem szájbarágós a textusa, sok kaput nyitva hagy a hallgatónak, hogy ki-ki saját maga döntse el, mit is jelentenek a leírt és elénekelt sorok. Ahogy benne is van a szövegben: „Olvass a sorok között, légy kritikus azzal szemben, amit mondanak”. Amikor ez a dal következik, majdnem lemegyek alfába, előtte kiürítem a fejem, és így kezdem el hallgatni, mert ezt ekképp kell tenni. És a muzsika által megnyílik az elmém, beárad rajta minden ébresztő pozitív gondolat, amelyek felrázzák az agysejtjeimet. „Van valaki, aki hallja? Valaki látja, mi folyik itt?”
A műértők az Operation: Mindcrime albumot tartják a zenekar legjobbjának, de az Empire is szorosan ott van a nyomában, viszont lemezeladásban az utóbbi a csúcs. Ám igazából nincs jelentősége, nekem szívem csücske mindkettő, az Empire talán egy hajszállal előz. Remek zene, kiváló koncepció.
Leave a Reply