Phantom Witch: Death As We Know It (2019)

Már nem emlékszem, hogyan találtam rá erre a csapatra. Az biztos, hogy nem ajánlották őket a figyelmembe, sehol nem olvastam, sőt, még csak nem is hallottam róluk. Pedig a kétezres évek elején már létezett egy ilyen nevű indianapolisi zenekar, akik speed/thrash-t játszottak, egy saját és egy megosztott EP-t jelentettek meg, majd 2010-ben feloszlottak. Úgyhogy ez egy másik Phantom Witch, amelynek tagjai a kaliforniai Salinasból származnak, 2012-ben indultak, igaz, akkor még Phantom néven, és a thrash metalon túl semmi közük fentebb említett névrokonukhoz.

Az együttest Quentin „Q” Minor dobos alapította (aki másik aktuális zenekarában, a Section 5150 nevű thrash/groove formációban basszusgitározik), és aki körül a 2017-es névváltással a teljes tagság kicserélődött. Akkor csatlakozott hozzá Travis Ochoa, egy évvel később pedig David „Cross” Carrasco, mindketten gitárosok, a felállás pedig Zach Cox énekes és Mateo „Matt” Ramos basszusgitáros érkezésével, 2019 elején vált teljessé. Legalábbis abban az értelemben, hogy ez az ötös rögzítette a banda bemutatkozó nagylemezét, a Death As We Know It-et, amely tavaly nyáron, magánkiadásban látott napvilágot.

Andalító torzítatlan gitárfutamokkal indul az album, ám hamarosan a többi hangszer is belép, és összjátékukból egy remek, sodró lendületű, négyperces instrumentális szerzemény kerekedik (Call of the Reaper). Ebből nő ki a száguldó tempójú címadó nóta, amelyben már Zach Cox acsargó hörgését is élvezhetjük. A dal második felében a tempóváltások is megérkeznek, és az anyagot már innentől átitatja az első számú példakép, a Slayer hatása. A harmadikként felhangzó Basilisk egy az egyben úgy indul, és a gitár-dallammenetek is úgy ívelnek, ahogy az Tom Araya-ék Nagy Metal Receptes Könyvében meg van írva. A Volcanic Calamity elején is Dave Lombardo jellegzetes ritmusaira ismerhetünk, ezzel együtt a Phantom Witch mégis valami egyedit alkot: Cox orgánuma, az énektémák és a gitárszólók egészséges mértékben távolítják el őket a nagy elődöktől, olyan inspirációs forrásaiktól, mint a Testament, a Death vagy az Exodus.

Mondjuk, az In Delusion megint csak Slayer-esen indít, az ének viszont nagyon más, és a dallamos gitár sem a King-Hanneman párost juttatja eszembe. A The Enemy sejtelmesen lopakodó Megadeth-es basszussal indít, Alex Skolnick-os gitárdallam épül rá, majd egy ízes, kissé megint Slayer-es középtempón át vetjük magunkat a tébolyultan kavargó moshpit-be. Talán ez a lemez legjobb dala, ami viszont biztos, hogy a leghosszabb és a legváltozatosabb is.

A rövid Eternal Damnation-t úgy követi az ugyancsak szédítő tempójú Blood on the Ice, ahogy azt a Reign in Blood-on megszokhattuk. A Death As… természetesen nem homályosítja el a Slayer mesterművének zseniális brutalitását, ám a stílus kedvelői számára minden bizonnyal így is kellemes pillanatokat szerez. A legnagyobb példaképének Dave Lombardo-t tartó Q Minor változatosan, élvezetesen játszik, bravúrosan pörget, és a kétlábdob is szinte folyamatosan üzemel, amire az imént említett Blood on the Ice szolgáltatja a legjobb példát.

Q Minor

Mateo Ramos időnként ízes kiállásokkal, torzított bőgőfutamokkal lep meg bennünket, és a gitárosok is magabiztosan uralják hangszerüket, úgyhogy egy abszolút profi és meggyőző produkciót hallunk. A zene csak pillanatokra lágyul, például a Spiderwebs elején, amit aztán egy arcpirítóan ismerős (Raining Blood-os) dobfelütés követ. Itt és más dalokban is érzek némi európai thrash-hatást (Accuser, Assassin stb.), máshol pedig egy leheletnyi Possessed-ízt, de ezek csupán villanások, a végeredmény egy jól emészthető, kellemes ízvilágú turmix. Ugyancsak a Spiderwebs-ben, a dal végén hallható a lemez leglágyabb, legdallamosabb két perce, amelyben ismét csak a basszusgitár viszi a prímet.

A fiúk az 57 perces anyag végére sem fogynak ki a lendületből és az ötletekből. Feleslegesnek mindössze az In Delusion lemezvégi megismétlését tartom, amiben még a régi basszusgitáros, M. R. Abaintza szerepel. Q Minor sokoldalúságát mutatja, hogy a bőrök és cinek ütlegelése mellett a hangmérnöki teendőket is ő látta el, illetve a borítógrafika is az ő nevéhez fűződik. A csapatban azóta annyi változás történt, hogy Cross Carrasco helyett már Erik Yakamz Hernandez a csapat második gitárosa.

Talán merésznek tűnik a kijelentés, de számomra ez az elmúlt időszak legjobb thrash albuma. Nem véletlen, hogy hosszú hetekre beragadt a lejátszómba. Azt gondolom, az egészségesen eltalált arányoknak köszönhetően egyáltalán nem zavarók a fent említett „nagyzenekaros” párhuzamok. Erős bemutatkozás, kíváncsian várom a folytatást.

About Coly 1180 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

1 Trackback / Pingback

  1. Boszorkányszombat – Rattle Inc.

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*