Elolvasva a címet, és megnézve a borítót, nem is várhat más zenét az ember, mint… Mit is? Népzenét, más néven folklór muzsikát. Ó, ez sok fémzene-szeretőnek a könyökén jön már ki! Főleg a skandináv vikinges-hagyományőrző-népi hangszeres vernyákolástól veri a víz, amiből annyi van, hogy Dunát, akarom mondani Balti-tengert lehetne velük rekeszteni. Sajnos sok igazság is van abban, hogy számos ember menekül ezektől, de aztán nehogy nekem mindjárt valaki a fejemhez vágja, hogy én is gyűlölöm a folk(os) zenét, mert ellenkezőleg, nagyon is kedvelem, csak úgy érzem, hogy túl sok a középszerű alkotás, de mondjuk – maradva északon – Ivar Bjørnson és Einar Selvik lemezei, a Heilung tavalyi albuma számomra remekművek, de azokat a metal együtteseket is nagyon bírom, akik izzadságszag-mentesen építik be zenéjükbe a népi motívumokat (pl. Amorphis, Borknagar, Sólstafir, Tyr stb.). Azt viszont bevallom, egyáltalán nem vagyok szakértője a tisztán népzenének mondott stílusnak, de még az utóbbi években futó úgynevezett neofolk irányzat is fekete folt az életemben. A Myrkur-t, azaz Amalie Bruun kisasszonyt viszont ismerem és rettentően kedvelem.
Halál barátom azt mondta a Sólstafir/Myrkur-koncert előtt, hogy én szerelmes vagyok Amalie-be. Igen, a hangjába abszolút (na jó, szép a dán hölgy, azt meg kell hagyni), de leginkább a Mareridt albumba, ami nálam 2018-ban kiérdemelte az év lemeze titulust, valamint az első album, az M is kellemes hallgatnivaló. Ezek mind metal lemezek skandináv népi gyökerekkel, de mint mondottam, a Folkesange köszönő viszonyban sincs a fémzenével. Akkor mégis miért írok erről az albumról, ha nem illik bele a Rattle Inc. arculatába? Halál haverom rá is vágná egyből, hogy… (lásd feljebb) és csak elfogultságom okán kreálok cikket. 🙂 Nem, és bevallom őszintén, ezek után sokkal kritikusabban közelítettem a nagylemezhez, egyáltalán nem érdekelt, honnan jött Amalie, nem számított, mit tett le eddig az asztalra, úgy gondoltam, ha egy béna tizenkettő-egy-tucat hagyományőrzésnek leszek fültanúja, ami ráadásul messziről bűzlik a giccstől, nem fogom kímélni a művet. De szerencsére egyáltalán nem ez történt.
Különös, ha azt tapasztalom, hogy bármilyen, számomra új metal-művek, amelyekkel mostanában próbálkozom, nem kötnek le, és csak a Folkesange-re vágyom. Az utóbbi pár hétben régi kedvenceimen kívül csak ez tudott igazán meghódítani. Á, nem, Myrkur-rajongásom – mondom magamban – ismét csak az említett tényekből fakad. És mégis. Újra és újra a Folkesange-t kell betennem, mert megigéz, ujja köré csavar, elvarázsol. Egy torzított gitártól, basszusgitártól, dobtól mentes muzsika, amiben csak gyönyörű, tiszta ének van, és még egy picit sem veszi agresszívre Ms. Bruun. Viszont nem szükséges rendes sorlemezként kezelni az albumot, mivel a felsorolt okokon kívül elmondható, hogy Amalie teljesen egyedül készítette el, és szerintem az is közrejátszott a lemez arculatának kialakulásában, hogy a dán pacsirta nemrég anyai örömök elé nézett. Hát, nem biztos, hogy black metal-ra vágyott ebben a helyzetben, és biztosan szívesebben énekli ezeket a dalokat gyermekének, mint, mondjuk, a Måneblôt-ot.
Oké, nem ő találta fel a spanyolviaszt, nem mondom, hogy teljesen egyedi, amit előad, de Amalie-nek olyan gyönyörű és messziről felismerhető hangja van, hogy elalélok. Hihetetlen érzelmeket tud közvetíteni, énekéből sokszor szomorúság is árad (mint az igaz, tiszta népzenékből), de a természet szépsége is nem egyszer szemeim előtt lebeg, miközben ezeket a nótákat hallgatom. Az album végig figyelemre méltó, nem találok rajta lapos dalokat, de a középrész igen erősre sikerült, ahol olyan számok sorakoznak, mint a Tor i Helheim, a Svea, a Harpens Kraft és a Gammelkäring, de a House Carpenter című régi skót ballada is ide sorolható, amit Bob Dylan réges-régen szintén feldolgozott, ráadásul Amalie saját verzióját már pár éve feltette a netre, gitárral kezében, home videóként.
Szépen szólnak az olyan akusztikus hangszerek, mint a zongora, a nyckelharpa, az ütősök, de csak annyira tolakodnak előre, hogy hagyják kibontakozni Bruun anyuka dallamait. És ezek szárnyalnak, vezetnek erdőkön át, hegyeken keresztül, csörgedező patakok mentén. Úgy a legjobb hallgatni ezt a dalfüzért, ha közben az ember teljesen kikapcsol, kizárja a külvilágot, és átadja magát a zenének.
Nem megyek bele további elemzésekbe, felesleges a szószaporítás, inkább beszéljenek maguk a dalok. Nem tudom, érdemes-e pontozni, de ha már friss lemez, „muszáj” értékelnem. Meglepő a pontszám? 🙂
Leave a Reply