A ’90-es évek második felében nagyon megerősödött a magyar underground, úgy zenekarok, mind fanzine-ek tekintetében. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy a szombathelyi Sear Bliss a holland Two Moons kiadóval kötött szerződést, és jelentette meg égiszük alatt első két lemezét. Hála Istennek, a publikációkat tekintve sem szenvedtünk hiányt, és abból az időkből számomra az egyik legjobb kiadvány a From The Abyss volt. A fanzine egykori szerkesztője, Mitrovits Miklós mutatkozik be nekünk.
Miki, sok szeretettel köszöntelek magazinunk nevében, és köszönöm, hogy elfogadtad az interjúfelkérést! Milyen gyakran látogatod az oldalunkat, és mi a véleményed róla?
Először is elnézést kérek, hogy sokáig halogattam a válaszadást. Nagyon örülök a felkérésnek, de sajnos – vagy nem – hihetetlen elfoglalt évem volt, szinte semmire nem volt időm a munkán és a családon kívül. De most végre itt vagyok! Régóta figyelem a tevékenységedet, így a Rattle Inc. oldalt is, amióta létrehoztátok online formában. Örülök, hogy vagytok, mert bár az internet lehetőségei végtelenek, kevés a minőségi oldal ebben a műfajban.
Gyakran olvasol online rock/metal zenei weboldalakat?
Amennyire az időm engedi. Sajnos az utóbbi években nem annyira. Szerencsére a legtöbb fontos infó azért eljut hozzám, többek között tőletek is.
Mindenekelőtt egy rövid bemutatkozást kérek szépen tőled!
Pécsen születtem, de Szekszárdon nőttem fel. Az 1990-es évek legelején csöppentem a metalba. Azóta sok mindenen keresztülmentem, az életem több fordulatot is vett. Mechatronikai technikumban kezdtem, villanyszerelőként végeztem, majd sok tanulás után végül történész lettem. Megtanultam lengyelül, oroszul, egy kicsit csehül, így a kutatási területem is Kelet-Közép-Európa története lett. Nagyon szeretem, amit csinálok, azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Könyveket írok, előadásokat tartok, szóval kellemes munkám van. 🙂 Amit még meg kell említenem – mert nyilván ezért is készül ez az interjú –, hogy a kilencvenes évek végén indítottuk el Waffenschmidt Viktor barátommal a From the Abyss fanzine-t, ami még az internet-korszak előtti egyik utolsó ilyen próbálkozás volt. De erről később még lesz szó.
Szereted a Bolt Thrower-t?
Hahaha… hát persze. Ez volt a From the Abyss egyik sztenderd kérdése. Ha jól emlékszem, Mayer Zsolt szerkesztőtársunktól ered. Ő is pécsi, Andróék (Gábor András – Death Trap/Malediction) társaságából. Nagyon rég nem láttam már. Igen, a death metal egyébként számomra Pécsről ered. Első élményem egy 1992. decemberi Intense Agonizig/Extreme Deformity koncert volt, ahová egy szekszárdi osztálytársammal, Adamik Robival mentem le. Ő ismerte Andrót és a Cultic Pulp-os srácokat. Soha nem voltam kifejezett death metalos, de ez a buli nagy hatással volt rám. Az említett két zenekar anyagait máig hallgatom.
Mikor, hogyan, kinek/minek a hatására kerültél kapcsolatba a metal zenével? Mi fogott meg ebben a stílusban?
Mint említettem, a kilencvenes évek legelején kezdtem el metalt hallgatni. 1978-ban születtem, így a rendszerváltáskor voltam éppen tizenkettő. Nem emlékszem pontosan, de az MTV Headbangers Ball című műsorát mindig megnéztem. Az is rémlik, hogy a magyar tévé leadta a Népstadionban rendezett Monsters of Rock koncertet, amit egy kétkazettás magnót a TV hangszórója elé téve felvettem. Akkoriban még volt a lengyel piacnak valamiféle maradványa, ahol olcsón lehetett TAKT műsoros kazettákat vásárolni. Minden vasárnap kimentem, és megvettem mindent, amiről éppen hallottam. Hamar elkezdtem Budapestre járni, 14-15 évesen már feljöttem egy-egy koncertre, aztán mindenre, amire csak tudtam. Vonattal, stoppal, pénz nélkül, de mindig bejutottam. Nagyon jó korszak volt ez.
Metalossá válásod előtt milyen zenéket hallgattál?
Illést, Omegát, Beatlest, Rolling Stonest, amit a szüleim.
Melyek voltak a legelső albumok/előadók, amelyeket felfedeztél, illetve meghallgattál?
Az első két kazettámra máig emlékszem, már amit én saját magam vettem: AC/DC és Rolling Stones volt. Utóbbit később nagyon megszerettem, voltam a koncertjükön is. Ha át akarod a hatvanas éveket, akkor nem lehet nem Stonest hallgatni.
Melyek azok a metal műfajok/előadók, amelyektől kiráz a hideg?
Nem nagyon van ilyen, bár a glam és a progresszív rock távol áll tőlem. Szeretem a metál keménységét, legyen az heavy vagy black. Nem kedvelem viszont az öncélú művészkedést vagy a pózolást, az nem az én stílusom.
Zeneileg mindenevőnek tartod magad? Hogyan viszonyulsz a „csak jó és rossz zene van” elvhez?
Hangulatfüggő, vagy inkább azt mondanám, hogy korszakaim vannak. A thrash/death vonallal kezdtem, aztán jött a hardcore, majd rövid ideig a doom, aztán a klasszik heavy metal, újabban pedig újra death és főleg black metalt hallgatok. Persze, hogy van rossz zene, de ez nem feltétlenül abból adódik, hogy egy muzsikus mennyire tud játszani a hangszerén, hanem attól, hogy az a három-öt ember mennyire érzi egymást, mennyire tud, vagy nem tud alkotni, milyen hangulatot és üzenetet tudnak átadni. Van a Burzumnak vagy a korai Carpathian Forestnek olyan alkotása, amelyet a zenei minősége szempontjából nem is nagyon lehetne értékelni, mégis imádom. A rossz zene elsősorban attól rossz, hogy nem mond semmit, vagy pedig attól, hogy nem jön át belőle semmilyen atmoszféra. Számomra a zene hangulat is. Ami változott, hogy korábban inkább magyar-központú voltam, ma viszont inkább már a külföldieket hallgatom, ritkán „teszek be” magyar nyelvű lemezt.
Számodra a metal csak egy zene vagy egy életforma/életérzés? Mi a véleményed azokról, akik egy idő után hátat fordítanak a metalnak, és megtagadják a múltjukat?
Számomra máig egyértelműen életérzés. Hiába dolgozom akadémiai környezetben, simán bemegyek egy Blizzard pulcsiban vagy egy Machine Head pólóban dolgozni. A hajamat, mondjuk, már rég levágattam, de ennek nincs jelentősége. Persze ma már nem járok hetente két-három koncertre, mint 20-25 évvel ezelőtt, de ennek az is az oka, hogy ma nincs annyi jó új zenekar, és nem érzem azt a hangulatot, mint annak idején. Egyébként a metal szerintem nemcsak életérzés, hanem személyiségformáló ereje is van. Arra „nevel”, hogy ne fogadd el, amit rád akarnak erőszakolni, legyen az bármilyen termék vagy eszme. Légy önmagad, és élj a saját elveid szerint!
Hogy mit gondolok azokról, akik megtagadják a múltjukat? Itt most, gondolom, azokról van szó, akik radikálisan stílust váltottak. Nekem egy ilyen ugrik be hirtelen, ami nem tetszik, és az a Darkthrone váltása. Fenriz tényleg megtagadja a saját múltját, sőt, ki is neveti. Ez csak annyiban zavar, hogy én szeretem a korai lemezeiket, de amikor hallgatom, mindig eszembe jut, hogy ez az ember már nevetségesnek tartja, hogy én ezt hallgatom. Amúgy persze, mindenkinek joga van azt csinálni, amit éppen jónak lát. Nekem pedig jogomban áll nem hallgatni. Tizenévesen még felháborodtam az ilyeneken, de ma már nem érdekel.
Szerinted van a metalnak összetartó ereje?
Egyértelműen van, illetve volt. Most nem tudom, hogy mennyire van. Megváltozott a világ, új generációk nőttek fel. Annak idején, ha lementem egy klubba nulla forinttal, akkor nem csak, hogy bejutottam, hanem reggelig mulattam. Sőt, volt rá példa, hogy még pénz is maradt a zsebemben. 🙂 Akkor ez nem számított. Mindenki adott a másiknak, ha volt neki. Mindenki megosztotta a másikkal, amit csak tudott. Ma ezt nem látom, bár mint mondtam, már nem nagyon járok koncertekre. Tavaly lementem a Rockmaratonra, de nem éreztem azt, amit régen. Nem tudom, hányan tudják, de ez a Rockmaraton a kilencvenes évek elején a Szekszárd melletti Csörge-tavi fesztivál volt. Egy ingyenes buli, ahová az ország minden részéből jöttek rockerek, punkok, blues-rajongók stb. Aztán átkerült Pécsre, majd Újvárosba. Nemzetközi lett, és nagyon más már minden.
Benne voltál az egykori tapetrading/kazettacserélős mozgalomban? Voltak hazai, illetve külföldi levelezőpartnereid? Esetleg a fanzine-eket is olvastad, gyűjtötted?
Életkoromból adódóan ennek a korszaknak csak a legvégét csíptem el. Folyamatosan mentek a kazettacserék, másolások. Én főleg itthon leveleztem, akkor még nem tudtam semmilyen nyelven. 🙂 Fanzine-eket is a már említett Adamik Robinál láttam először, ő kiterjedt hálózattal rendelkezett. 🙂
Egyetértesz azzal, hogy a ’80-as évek volt a metal fénykora?
Szerintem bőven ide lehet még sorolni a kilencvenes éveket is. A múltkor volt nálatok egy szavazás, hogy melyik a legjobb 1991-es lemez. Hát elég ránézni a listákra. Elképesztő, hogy egy év alatt kijött 15-20 olyan metal alapmű, amely máig bármikor megállja a helyét. Pedig azóta eltelt majdnem 30 év! Most van olyan év, amikor kijön ennyi mestermű, amit 30 év múlva is világszerte hallgatnak majd? Kétlem. A metal aranykora számomra legalább 1996-ig, de ha a heavy metal reneszánszát is számítom, akkor a kétezres évekig tartott. Azóta tényleg más világ van ezen a téren is. Nagyon örülök, hogy még beleszülettem ebbe, még ha egy pár évvel később is, mint például te.
Milyen volt közvetlenül a rendszerváltás után Magyarországon metalosnak lenni? Szerinted a politikai helyzet bármikor is rányomta a bélyegét a honi metal mozgalomra?
Akkoriban rettenetes volt az anyagi helyzetünk. Nemcsak nekünk, hanem sok barátomnak és sok metalosnak is. Ez is összehozott bennünket. Ugyanakkor hirtelen minden szabaddá vált. Míg a nálam pár évvel idősebbek arról meséltek, hogy a rendőrök megverték őket, minket ilyen már nem fenyegetett. Visszagondolva, botrányos fiatalok voltunk, semmilyen szabály nem érdekelt bennünket. Ráadásul, mint említettem, ez még egy zeneileg felfelé ívelő időszak volt. Mindenki együttest alapított, még egy olyan vidéki kisvárosban is, mint Szekszárd, volt két-három klub! De lemehettünk Bonyhádra, Bátaszékre vagy Paksra is és mindenhol sokan voltak. Jöttünk-mentünk, tele volt velünk az éjszaka. Szóval jó volt metalosnak lenni.
Politikával én akkoriban nem nagyon találkoztam. Az első politikai „élményem” a skinhead-ekkel való kontaktom volt. Eleinte nem volt velük jó a viszonyom, míg csak az egyik osztálytársamon keresztül meg nem ismertem őket. Attól kezdve nem bántottak. Nem dicsekvésként mondom, de például Schrottner Tomi – aki később több mint tíz évig volt az Ektomorf gitárosa – metalossá nevelésében is volt egy kis részem. Én adtam neki az első thrash/death/modern metal lemezeket. Vele együtt jártunk általánosba, később pedig középsuliba is.
A mai átpolitizált magyar zenei élet viszont kifejezetten taszít. A metal számomra a lázadás mindenféle struktúra ellen, a szabadság életérzése, hogy nekem ne mondja meg senki, mit tegyek, főleg ne egy politikus. Ahogy a Biohazard üvöltötte: Fuck the rules! Ehhez képest mára a magyar zenekarok jelentős része beállt egy olyan politikai irányvonal mögé, amelynek a múltja és a jelene tele van állami túlszabályozással. Szerintem ez sehogy sem fér össze sem a rock/metal életérzésével, sem pedig a társadalomkritikai attitűddel. Hogyan lehet úgy hitelesen kritizálni, ha közben kiállok az adott kormány politikai irányvonala mellett? Akkor mit kritizálok? Az ellenzéket? Vicces lenne, ha nem inkább siralmas. Ezért is mondtam, hogy ma már ritkán hallgatok magyar nyelvű zenét.
(holnap folytatjuk)
Leave a Reply