Metal Church: From the Vault (2020)

Írásomat rögtön egy vallomással kell indítanom, ugyanis néhány éve, amikor kiderült, hogy Mike Howe énekes visszatér a Metal Church kötelékébe, sokakkal ellentétben én nem fogadtam kitörő lelkesedéssel a hírt. Na, nem mintha nem kedvelném a vele készült lemezeket, nagyon is szeretem őket, éppen annyira, mint azokat, amelyeken David Wayne vagy Ronny Munroe énekel. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy számomra nem igazán volt gyenge korszaka a zenekarnak, arról nem is beszélve, hogy a Munroe-féle felállás mindig is egy olajozottan működő gépezet benyomását keltette. Úgy gondoltam, ha már egyszer ilyen jó formában van a csapat, és ilyen bika albumokat tesznek le az asztalra, akkor nagy kár lenne belerondítani ebbe csak azért, hogy visszahívjanak egy olyan énekest, aki húsz éve gyakorlatilag semmilyen aktivitást nem mutatott a heavy metal világában. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy olyan ember, aki ilyen hosszú ideje visszavonult a színtérről, a civil elfoglaltságai mellett képes lesz tartósan visszailleszkedni egy aktív, rendszeresen turnézó zenekarba.

Az azóta eltelt idő persze őket igazolta, a XI és a Damned If You Do lemezek kiválóan sikerültek, és természetesen Mike is parádés teljesítményt nyújtott mindkettőn. A rajongók pedig duplán jól jártak, mert ez alatt Ronny Munroe is összehozott három remek szólólemezt, plusz egyet a Peacemaker zenekar tagjaként. Egyébként a Kurdt Vanderhoof vezette brigád különösen kreatív korszakát éli manapság, ennek remek bizonyítéka, hogy mindig jóval több daluk születik, mint amennyi végül felkerül az aktuális lemezre.

Szerencsére a lemaradt szerzemények is mindig napvilágra kerülnek valamilyen formában; ezúttal az új, From the Vault című anyagon kapunk ezekből egy csokorra valót, tehát értelemszerűen nem egy új Metal Church sorlemezhez van szerencsénk, ez inkább egy amolyan gyűjteményes anyag, annak viszont elég emberes. Összesen nyolc, eddig ki nem adott saját dalt kapunk, megspékelve néhány feldolgozással és koncertfelvétellel. Ha belegondolunk, hogy a csapat első lemezén is csupán kilenc dal szerepelt, és ezekből az egyik a Highway Star feldolgozása volt, akkor ennek tükrében rögtön nem is tűnik olyan karcsúnak ez a mostani anyag.

A korongot elindítva minden előzetes felkészítés nélkül robban az arcunkba az egyik vadonatúj nóta, a gyilkos tempót diktáló Dead on the Vine. Vanderhoof mester zseniális ritmusjátéka a legjobb formáját mutatja, szaggatott, kitekert riffjei egyszerre agyafúrtak és falbontó erejűek. Kiválóan sikerült dal, vérbeli nyitónóta. A másodikként érkező For No Reason középtempós döngetésében szintén benne van minden, ami ezt a csapatot olyan nagyszerűvé teszi: van itt power is meg metal is dögivel. Azért hogy mégse legyen olyan faék egyszerűségű a történet, a refrén alatt leszállnak a fiúk a torzítópedálról, ezáltal egyfajta hangulati hullámvasútra ültetve a hallgatót.

Az abszolút kedvencem az anyagról az Above the Madness című remekmű, aminek nem kicsit metallicás gitártémái gyakorlatilag kilóra megvettek már az első hallgatás alkalmával is. Ha már itt tartunk, véleményem szerint ez a lemez gyógyírként szolgálhat mindenki számára, aki kevesli a tempós, húzós dalokat James Hetfield-ék legutóbbi albumáról. Ugyanebben a stílusban fogant a hipnotikus hatású refrénnel felszerelt Tell Lie Vision, illetve a Mind Thief is. A Metallica-val való hasonlóságot valószínűleg az a tényező is nagyban erősíti, hogy ezek a dalok hangzásukban is igencsak emlékeztetnek az …And Justice for All lemezre.

A False Flag egy újabb masszívan riffelő, középtempós erődemonstráció, ami szerintem bármelyik klasszikus lemezen jól mutatott volna. Ilyen dalokat csak és kizárólag amerikai metal bandák tudnak írni, biztos van valami arrafelé a levegőben, mert ezt a fajta „U.S. power feeling”-et más nemzetek metalosai legfeljebb csak megközelíteni tudják. Erre születni kell, és kész. Ha már szóba kerültek a klasszikus anyagok, úgy gondolom, érdemes néhány szót ejteni az 1993-es keltezésű Conductor friss verziójáról is. Általában nem igazán szoktam lelkesedni, amikor egy zenekar újra felveszi a régi dalait, ám most kivételesen azt mondom, hogy ilyen minőségű újrajátszásokból szívesen vennék akár egy egész lemezre valót is. Külön érdemes összevetni a régi és az új felvételt az ének szempontjából is, mert nem lehet nem észrevenni, hogy Mike Howe manapság mennyivel agresszívabban adja elő magát. Stílusa jóval rikácsolósabbá, helyenként már-már hisztérikussá vált az évek során, hangja ma már határozott hasonlóságot mutat Bobby „Blitz” Ellsworth orgánumával. Ha esetleg akadnak olyan Overkill-rajongók, akik még nem ismerik a Metal Church munkásságát, azok szerintem nyugodtan kezdhetik az ismerkedést az utolsó két lemezzel.

Ha csak a fent említett nóták szerepelnének az anyagon, akkor szerintem egy csaknem tökéletes EP-ről beszélhetnénk, de ugyebár egy gyűjteményes cuccal van dolgunk, így sajnos nem ússzuk meg az ilyenkor szinte kötelező resztli nélkül. Kapunk két instrumentális tételt is, amelyek ugyan nem rosszak, de nem is különösebben izgalmasak, azonban az igazi fekete levest számomra a feldolgozások jelentik. A Please Don’t Judas Me egy igazi klasszikus, de ahogy ez a verzió is bizonyítja, ebbe a nótába Dan McCafferty nélkül nem érdemes belevágni. Nagyon szeretem Mike Howe-t, de ez nem az ő dala. A Green Eyed Lady című Sugarloaf-nóta sem egy nagy eresztés, de ami végképp nem fér a fejembe, hogy hogyan jutott a csapat eszébe feldolgozni minden idők egyik leggyogyósabb rock dalát, a Black Betty-t? Na, ez tényleg a fiókban maradhatott volna, nem veszítettünk volna sokat. Értem én a viccet, és szeretem is, de ezért most bizony jár a pontlevonás.

Összességében azért egy kellemes soron kívüli ajándékot kaptunk a Metal Church tagjaitól, ami egy kissé felemás színvonalú ugyan, de az első hét dal miatt szerintem mindenképpen érdemes beszerezni. A friss szerzemények arra engednek következtetni, hogy bőven maradt még puskapora a csapatnak, és ha a majdani következő sorlemez is ezt az irányt követi, nem igazán lesz okunk panaszkodni. Na igen, de hol van még az új album? Arra minden bizonnyal várnunk kell egy darabig, de addig is valahogy csak elleszünk ezzel a dalcsokorral.

A cikk szerzője: Gabrielkiss 47 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*