Nincs is annál jobb, mint turkálni az underground kiadók megjelenései között, főleg, ha az ember szokatlan zenékre vadászik. A jóságok mellett fura szerzetekre is bukkanhatunk, mint például a San Franciscó-i Botanist, amelynek nemcsak a zenéje formabontó, de koncepciója is szembemegy a műfaji elvárásokkal. Black metal, cimbalomra hangszerelve, amely nem az ördögöt imádja, hanem a természetet, azon belül is a növényvilágot. Feltételezem, a világ minden táján kiemelten egzotikus hangszernek számít a cimbalom, bennünk, magyarokban azonban egészen másként visszhangzik az általa megidézett zenei hangulat. Ha bárhol meglátom vagy meghallom ezt a szót: cimbalom, mindig a Jó ebédhez szól a nóta című műsor és a gőzölgő húsleves ugrik be róla.
A Botanist esetében erről persze szó nincs; egészen más megközelítésben szólal meg a hangszer, és a végeredményt inkább akusztikus benyomást keltő black metalként lehetne meghatározni, amelyet az intenzív dob és a műfajhiteles károgás nagyon is a metalos világ felé húz. Egyáltalán nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik, de minden tiszteletem ellenére, nálam ez az öko-tudatos „green metal” – cimbalmával és csuklyás szigorával együtt – az „érdekesség” kategória szélső határértékét képviseli, telekszomszédja a „nem érdekel” halmaznak. Az eddigi hat albumot és három EP-t lényegében egyetlen személy, a zenekar mindenese, Otrebor jegyzi, aki vendégzenészekkel kiegészülve, erdők mélyén építgeti különös zenei világát.
A San Franciscó-i underground színtér pont úgy működik, mint bármelyik másik. A zenekarok és projektek útjai – a pillanatnyi céloknak és lehetőségeknek megfelelően – sűrűn keresztezik egymást. A Botanist harmadik lemezének (Botanist III: Doom in Bloom) plusz CD-je (Allies) az Otrebort átmenetileg kisegítő zenészekkel való közös munka eredménye, amolyan spin-off a főcsapáshoz képest; rajta pedig Bezaelith énekesnővel közös szerzeményük, a Lotus Thief név mögé bújtatott Nymphaea Carulea. Voltaképpen itt kezdődik a zenekar története, mert bár Bezaelith ezután már nem tagja a Botanistnak (basszusgitáros volt, ideiglenesen), együttműködése Otreborral nem marad ennyiben, és hamarosan egy teljes albumnyi új anyagot rögzítenek, aztán még egyet.
Az, hogy Bezaelith a magánéletben angoltanárnő, nyilván komoly hatással van a koncepcióra. A 2014-es Rervm és a két évre rá következő Gramarye is irodalmi szövegeken alapszik: egyikük Lucretius De Rerum Natura című, atomokról, elméről és lélekről szóló írását idézi meg, a másik a varázslás és a pogányság témakörében tesz egy beavató kört, és lapozza fel a Holtak könyvét, a Merseburg Incantations-t (amiben pogány rítusok szövegeit olvashatjuk), és a Book of Lies-t Aleister Crowley-től.
A Bezaelith vezette zenekar – ha úgy vesszük – Botanist-körökben fogant szerelemgyermek, amely mostanra felnőtt, és a saját lábán áll. Otrebor kikerült a képből (csak az első két lemezen dobolt), helyette most Koryum Bobikyan (Kore) üti a bőröket. A 2017-es németországi Prophecy Fest alkalmából végül ötfősre bővült zenekarban jelenleg Romthulus és Tal E’d segíti a hölgyet – mindketten gitáron –, valamint Ascalaphus, aki a „durva” énekért felel.
Ahogy a Botanist, a Lotus Thief is a fekete alapfémmel dolgozik. Tisztítják, purgálják az anyagot, próbát tesznek az ember és az univerzum közötti konfliktus elsimítására. Ebbéli igyekezetükben a Lotus Thief jóval előrébb jár, olyannyira, hogy black metal elem már csak mutatóban bukkan fel a zenéjükben, inkább csak színezi, és nem meghatározza az összképet. Míg a Botanist a természet erejére fókuszálva értelmezi át a műfajt, a Lotus Thief az irodalomban talált magának kapaszkodót. Ezt a „text-metal” irányt követi legfrissebb művük, az Oresteia is, ezúttal egy görög drámát emelve le a polcról.
Mivel a zenének alapvetően más irányból van dolga egy irodalmi művel, mint a színháznak vagy a filmművészetnek, így a három részből álló ókori darabnak nem zenébe csomagolt felmondását kínálja az Oresteia, hanem szabad értelmezésű saját olvasatát. A zene pedig, ami a lemezt nyitó Agamemnonnal indul… maradjunk annyiban, hogy eklektikus. Más szemszögből nézve pedig, a széles merítésből adódóan még fogyaszthatóan progresszív is. Áthatja valami baljós, éteri hangulat, felhőkkel és szakadékokkal szabdalt időtlenség. Ebben nagy szerepe van az átvezetőkként is funkcionáló ambient hangszőnyegeknek, amelyeknek foszladozó szélei között kapnak helyet Aiszkhülosz tragédiájának, az Oreszteiának szentelt tételek. Ezek a mű három részét veszik sorra: Agamemnon után jönnek az Áldozatvivők (Libation Bearers) és az Eumeniszek, vagyis a fúriák (The Furies).
A dark ambient-tel határos, és olykor futurisztikus benyomást is keltő hangkulisszák között olyan organikus gitárzene áramlik, amely a space rock és a post metal, a post rock és a black metal közti egyenletes kilengéseivel ügyesen lavírozza magát a kiszámítható és a kiszámíthatatlan közti széles térben. Annyi arca van a Lotus Thief-nek, hogy nehéz rajta kiigazodni, és szinte lehetetlen a szemébe nézni. A látszólagos összevisszaság mélyén mégis ott lapul valami stabil fundamentum, ami mindent egyben tart. Látomásos mű, pszichedelikus/space rock-szerű áramlásával pedig oda sodor, ahová akar. Ha bor lenne, azt mondanám: itatja magát.
Bezaelith csodás hangja – nőiessége mellett is – határozott és erőteljes; uralja a dalokat, és leköti a figyelmet. Minden hangulatot nagy meggyőző erővel idéz meg. Könnyedséggel átitatott, markáns jelenlétével – a mai trendeknek megfelelően – akár még igényesebb, rádióbarát popzenében is megállná a helyét.
Az már az első benyomások után – még jóval az ítélethozatal előtt – nyilvánvaló volt, hogy az egész album nagyon egyben van. Az egyetlen pont, ahol fogást találtam rajta (de csak azért, mert tényleg nagyon kerestem), talán az összetevők arányainak számomra zavaró eltolódása az igazán bemozduló részek kárára. A derült égből lecsapó black metal ihlette momentumok amilyen hirtelen jönnek, olyan gyorsan tova is tűnnek. Határozottabb indoklásra szorulna a szerepük. Ha már megidéződnek, lehetne hosszabb is az idézet, én legalábbis nem bánnám, ha ezek az egyébként jól kitalált elemek bővebben ki lennének bontva. Az Oresteia persze – az én privát kis hiányérzetem figyelmen kívül hagyásával is – nagyszerűen működik.
A lemez játékideje, mondjuk, lehetne hosszabb. Ennyi műfaji és hangulati összetevő elbírna még tíz-tizenöt percnyi pluszt, de ne legyünk telhetetlenek. Amit a szűk negyven percben kapunk, az végig hangulatos és minőségi zene. Akinek pedig tényleg semmi nem elég, annak ott van a Luxus Edition, amelyen – az album három tételének ambient variánsaival megtoldva – már egy teljes órán át élvezhetjük Bezaelith és társai zenéjét. Azért adok rá végül „csak” négy és fél csillagot, mert megpróbáltam a józan eszemre hagyatkozva, szigorú döntést hozni. Ha csak a szívemre hallgatnék, megadnám az ötöt is.
Leave a Reply